Karácsonykor dupla ajándék

Remélem mindannyiótoknak kellemesen telt a karácsony! Olyan emberekkel osztottátok meg napjaitokat, akiket nagyon szerettek. Jókat ettetek, és még jobbakat nevettetek.

Én mindig is nagyon vártam a karácsonyt, és mindig azt reméltem, hogy valami különleges, valami fantasztikus dolog fog történni. Persze soha semmi különleges nem történt. Azt hiszem, egészen mostanáig…
Lara 26.-án lett 1 éves, tehát azt lehet mondani, hogy “karácsonyi gyerek”. Ezt a kifejezést nem bírtam elviselni amíg terhes voltam, mert persze mindig azzal társult, hogy: neki nem lesz igazi szülinapja sosem. Természetesen Norbival, a férjemmel megfogadtuk, hogy mi igyekezni fogunk mindent megtenni, hogy igenis klasszul érezze magát Lara évről évre, ezen a jeles napon.

Gyönyörűen feldíszítettük a lakást, 22.-én a barátainkkal, 26.-án a családunkkal ünnepeltünk. Lara nagyon élvezte kisbarátai társaságát, és a rokonság szeretetteljes ünneplését. 

Az első szülinap sokkal inkább a szülőkről, mint a gyerekről szól, hiszen ők még nem igazán értik, hogy miről is van szó. Minket szülőket, azonban hihetetlen büszkeséggel tölt el, hogy már egy éves a kisbabánk, és látjuk azt a rengeteg fejlődést, ami végbement ebben az egy évben. És mondhatom, nagyon hamar elment ez az egy év! Természetesen ilyenkor könnyes szemekkel végig nézzük a képeket, és nosztalgiázunk, milyen is volt egy évvel ezelőtt.

A kismama kilenc hónapon át azon drukkol, hogy a baba bent maradjon. Az utolsó hónapban azonban inkább azon, hogy jöjjön már végre ki. Ilyenkor már kényelmetlen ülni, feküdni, aludni, ébren lenni. De, ami a legjobban sürget, az az égető kíváncsiság: milyen is ő?! Annyira szerettük volna már látni, megölelni, élvezni a jelenlétét, hogy azt nem lehet leírni. Nem is tudtunk másra gondolni, csak arra, hogy mikor érkezik meg a várva várt személy az életünkbe. A tavalyi karácsony éppen ezért teljesen hidegen hagyott. A kiírt dátum előtti 3 hétben pedig már mindennap szülni akartam, és azt mondogattam: talán majd ma, talán majd ma… 27.-re voltam kiírva, de az egy héttel korábbi vizsgálat szerint nem sok változás történt a két héttel korábbihoz képest. Az orvosom hatalmas kedvességgel és türelemmel bíztatott, hogy ne izguljak, nem fogom túl hordani, és nagyon gyorsan meg fogok szülni. Eljött a 25.-e este. Én pedig a hihetetlen türelmetlenségtől, és kimerültségtől könnyes szemekkel néztem Norbira: “szerintem ez a baba nem akar kijönni. Túl jól érzi magát odabent.” 

Egész terhességem alatt nagyon figyeltem az egészséges étkezésre (persze néhány tábla csoki azért leszaladt). 25.-én este, azonban “végső elkeseredésemben” kipattogtattam egy jó nagy zacskó popcornt, és megnéztük két akció filmet. Persze jó későn feküdtünk le és körülbelül egy óra alvás után felébredtem: ajjaj, itt valami készül. Bementünk a kórházba, hajnali 5 körül a szülőszobára, két és fél órával később már ott tartottuk a kezünkben a legcsodálatosabb karácsonyi ajándékot, amit egy házaspár kaphat ebben az életben. Ezután hat, hasfájós húzós hét következett. Volt, hogy együtt sírtunk már Larával, hogy múljon már el végre.

Hasfájós babás anyukáknak üzenem: kitartás! Nagyon nagyon nehéz időszak, de fantasztikusan megéri türelmesnek lenni, kivárni még elmúlik, mert a kincs ezután fogja megmutatni az igazi fényét!!!

A hasfájós időszak elmúlásával pedig egyre többet láthattunk meg abból, hogy milyen is a kislányunk valójában. Milyen jókedvű, kiegyensúlyozott, huncut baba, tele élettel és szerettel. 

Több anyuka barátnőmmel is beszéltük, hogy nem is a szülés után közvetlenül következik a hatalmas szeretet (ami persze, már terhesség alatt is nagyon nagy), de az “igazi”, az napról napra alakul ki, mélyül el. Ahogyan egyre jobban megismerjük egymást, és egyre több időt töltünk el együtt. Nem fogható semmihez ez a szeretet, elképzelni sem lehet micsoda mélysége van ennek.

Miközben ezeket a sorokat írom, belekönnyezem, anniyra fantasztikus érzés ez, szülőnek lenni.

Egy emberi élet lett ránk bízva, Istentől. Egyetlen egy kialvatlan éjszakát, vagy olykor feszült napot sem cserélnék el. Egy percét sem. Hiszen ezeket megélve tartunk ott, ahol most. 

Mostmár minden egyes karácsony arra emlékeztet, hogy micsoda ajándékot kaptunk! A legfantasztikusabb ünnep lesz számunkra ezután.

Lara, köszönjük, hogy vagy nekünk!

Így sütünk Mi!

Már egész kiskoromban elhatároztam, hogyha lesz gyerekem, akkor szeretnék vele együtt sütni, főzni a konyhában. Én is nagyon élveztem, a tésztaszaggatást, és természetesen szerettem mindenbe belekóstólni, belenyúlni és mindenfélét kérdezni, miközben anyukám sütött. Szerintem hihetetlen jó időtöltés, amikor a család közösen süt, főz, mert nagyon jókat lehet beszélgetni közben, és mi lányok sem érezzük azt, hogy “egész nap a konyhában robotolunk”. Persze ilyen közös konyhai tevékenységekre ritkán van lehetőség, de ha van kedvetek, akkor mindenképpen érdemes kipróbálni. Olyan időpontot kell kiválasztani, amikor az ember nem siet, acélidegei hihetetlenül erősek, a gyerek nem éhes, nem álmos, tisztába van téve, nem baj, hogy minden csupa liszt lesz, a tészta fele a földön hever, és a csöppség tocsog a mézben. Igen, anyukák tudom mit gondoltok: nincs ilyen időpont! Mégis, hátha a képek (és a könnyű recept) inspirál titeket is, és megpróbáljátok a (látszólag) lehetetlent.

A tudat, hogy Lara már lassan egy éves, és ülni is tud teljesen izgalomba hozott, hogy végre elérkezik az általam, oly annyira várt sütés. A sütőformákat már évekkel ezelőtt beszereztem az Ikeában (ebből gyakorlatilag ordít, hogy mennyire készültem erre a napra). A Karácsony közeledtével mi sem egyértelműbb a mézeskalács sütésnél. A tökéletes hangulatot, Jamie Oliver egyik karácsonyi főzősműsora adta meg. Az öltözékünk kiválasztását is a brit séf ihlette: fiús country stílus - a karácsonyra való tekintettel természetesen piros kockákkal.
Még sohasem csináltam mézeskalácsot, úgyhogy igyekeztem “baba-barát” receptet választani. Tehát olyat, ami gyors, szinte lehetetlen elrontani és finom is. Azt hiszem sikerült is megtalálnom az apróséf oldalán (amit amúgy nagyon szeretek), és minimális módosításokkal sikerült elkészítenünk életünk első mézeskalácsát.

Íme a recept:

Hozzávalók:

(körülbelül másfél tepsinyi lesz belőle)

300 g búzaliszt

50 g búza-rétesliszt

80 g porcukor

50 g vaj

1 csapott teáskanál kakaópor 
             (az eredetiben holland van, de én egy olcsóbbat választottam. 
              A lényeg, hogy ne legyen cukrozott)

1 csapott teáskanál szódabikarbóna

1 csapott mokkáskanál gyömbér (őrölt)

1 csapott mokkáskanál fahéj (őrölt)

1 csapott mokkáskanál szegfűszeg (őrölt)

200 g méz – vegyes virág

1 db (“M”) tojás

1 db tojássárgája

Díszítéshez:

1 db tojásfehérje

120 g porcukor (én picit többet tettem bele)

Egy nagyobb tálban összekeverjük a két fajta lisztet a kakaóval, a szódabikarbónával, a fűszerekkel és a cukorral, majd belemorzsoljuk a vajat. A mézet kicsit meglangyítjuk a mikróba, és hozzákeverjük a lisztes egyveleghez.

Ezután hozzáadjuk a tojást, a tojássárgájával. Ami az egyik legklasszabb ebben a receptben, hogy összesen csak 10 percre (!) betesszük a hűtőbe. Nálunk ez a 10 perc körülbelül 20-ra nyúlt, mert itt éhezett meg a gyerkőc.

Ekkor bekapcsoljuk a sütőt, 180 fokra előmelegítjük, és a tepsit kivajazzuk (vagy sütőpapírral béleljük).

Mikor kivettük a tésztát, akkor lisztezett munkalapon kinyújtjuk 3-4 mm vastagságúra. Itt nekem olyan ragadós lett a tészta, hogy még rengeteg lisztet kellett hozzá tennem, de ez az ízvilágon semmit nem rontott. Nem tudok pontos mértéket mondani, egyszerűen úgy tudnám meghatározni, hogy annyit tettem hozzá, amennyivel eltudtam engedni a tésztát, és az asztal a helyén maradt nyújtás közben.

Ezután jött a szaggatás, ami a legizgalmasabb rész volt, a Larához képest hatalmas állatfigurás szaggatóformák miatt, és mert végre hozzá lehetett neki is érni a tésztához.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de a nyerstésztának van valamiféle vonzereje. Ugyanis én is nagyon szerettem csipkedni, és enni szaggatás közben –természetesen miután anyukám elfordult-, és Lara is így volt vele. Persze ő még abban a korban van, hogy szívesen megkóstól mindent, ami a keze ügyében van. (Ha ez a valami pedig nincs a keze ügyében, akkor természetesen tesz róla, hogy odakerüljön.)

Ha ezzel is megvagyunk, akkor a figurák mehetnek a kivajazott tepsibe, és be a sütőbe, kemény 8-9 percre. Amikor kivettük érdemes a tepsin hagyni, még kihűlnek, mert nagyon lágy ilyenkor a tészta.

Ha kihűlt, jöhet a cukormázas pingálás! A tojásfehérjéhez apránként hozzáöntjük a porcukrot, miközben kemény habbá verjük. Ez körülbelül 5 perc lankadatlan habosítást jelent. Ezután jöhet a díszítés, ahogy jól esik. Megvárjuk még megkeményedik a hab, és már lehet is burkolni.

Fogadjátok sok szeretettel!

A bejegyzést külön ajánlom édesanyámnak, aki mindig kellő türelemmel (el)viselte konyhai ügyködéseimet.

A Család érték

Van élet családalapítás után is

Büszkén jelentem: “Igen, még mindig élek!” 

Nem töltöttem be a 22 évet, amikor férjhez mentem, most pedig 25 vagyok, és van egy 10 hónapos csodálatos kislányunk.

Hogyha ez a mondat 25-30 évvel ezelőtt hangzott volna el, akkor nemcsak, hogy teljesen természetes lenne, talán még azt is mondanák, hogy már “vénlány” vagyok, hamarabb kellett volna megtörténnie a családalapításnak. Most, hogy 2014-et írunk, gyakorlatilag ez a tendencia megfordult, és most a karrier, az önmegvalósítás a legfontosabb, illetve az alkalmazkodás és kompromisszumok nélküli élet. Ezt a fajta “hátszelet” persze mi is megéreztük. 

Az eljegyzésünket vegyes fogadtatás érte, mind a szélesebb családi körben, a főiskolán és a munkahelyünkön is. Természetesen a hozzánk közel álló személyek velünk örültek a boldogságunknak, de a “társaság másik fele” sok esetben gúnnyal, iszonyatos kétségbeeséssel (“Jaj, ilyen fiatalon férjhez menni, csak baj lehet belőle!” “Miért nem éltek még egy kicsit?”) fogadta a hírt. Mi mégis biztosak voltunk az érzéseinkben, és az elhatározásunkban is: összeházasodunk és 2-3 éven belül gyermeket, gyermekeket vállalunk.

A címet, miszerint igenis Van élet a családalapítás után (!) a hétköznapok kihívásaira, esetenként az életemért “aggódó” ismeretlen, szánakozó arckifejezéssel rám néző tizen- huszon-harminc évesek metakommunikációjára adott válaszreakcióm ihlette.

Azt hiszem nagy általánosságban elmondható (persze rengeteg a kivétel!), hogy a házasság intézménye, a gyermekvállalás fogalma elértéktelenedett a közgondolkozásban. A divat határozza meg az embereknek nem csak az öltözködését, hanem a magánéletét is sok esetben. 
A korunk ezen jellemvonását tökéletesen ábrázolja (a fentebb említett idézeteken, és életbemaradásomért izguló tekinteteken kívül) az a példa is, amikor megkérdezik, hogy mit csinálok. Ez gondolom sok anyukának ismerős, hiszen gyakorlatilag, ahogy kijöttem a szülőszobáról vagy az volt a kérdés, hogy: “Mikor mész vissza dolgozni?” vagy pedig, hogy “Mikor jön a kistesó?”. Ez utóbbira, lányok, legyünk őszinték a szülést követő pár óraban nem nagyon szeretnénk gondolni.

Visszatérve az eredeti gondolatmenethez, mikor korunk hőse megkérdezi, hogy “Na, és te mit csinálsz?”, én meg a legnagyobb őszinteséggel válaszolok, hogy otthon vagyok a kislányunkkal. … Miután a megdöbbenéstől elfehérdve, levegő után kapkodva, újra magához tér - pedig én már az elsősegély tanfolyamon elsajátított újraélesztési technikákon gondolkozom, hátha alkalmaznom kell - megszólal: “Nagyon sajnálom, nem unalmas?” vagy “Mi lesz veled? Feláldozod magad?”. Persze magától értetődik még egy halom reakció is, ami általában a lusta, kényelmes, semmittevő fogalmak köré szerveződik. Gyakorlatilag egy-egy ilyen, kellemes csevegésnek nem nevezhető interakció után elgondolkozom mi lenne, ha legközelebb azt mondanám, hogy bébiszitter vagyok egy családnál. Hiszen ezt még úgyahogy elfogadja a közgondolkodás, mint szakmát, de egy otthon “ülő” (értsd: jó esetben reggel 7 és este hét között enni le tud ülni, az örökmozgó, mindenre kíváncsi, mindent lepakoló, folyton eleső, menni tanuló csillagvirág mellett) anyuka, az “más-tészta”.

Feleségnek és anyukának lenni egy napi 24 órás, heti hét napos főállás, amiben nem igen vannak szabadnapok, hétvégék. Hihetetlenül nagy felelősség és odaszánás kell hozzá. És igen, önfeláldozás is! Nem mehetsz oda és akkor, amikor szeretnél. Sok esetben 200 %-on kell teljesíteni ahhoz, hogy az embernek magára is maradjon ideje és a párja, ne a nagyanyját lássa - néhány kialvatlan este után - benne. Ez valóban önfeláldozás! Egy ismerősöm kiváló humorral fogalmazta meg, miért is olyan jó ez, kedvet csinálva ehhez az oly nagyon ‘útált’ szó tartalmi megvalósításához: önfeláldozás. Véleménye szerint hihetetlenül unalmas az élet, ha az ember csak önmagáért él, önmagában van, magát saját magának tartja meg.

Az önfeláldozás során az ember nem csak ad (természetesen itt, és az egész cikk során egy boldog, szeretetteljes családról beszélünk), hanem a másik fél is ugyanennyit ad, sőt a gyerekek is a csibészségen, a legszebb ruha lebukizásán és az álmatlan éjszakákon túl, rengeteget adnak. Rengeteg örömök, szeretetet.

Ez a kölcsönös adás adja azt, hogy az ember kiteljesedik, boldog lesz.

Nem azt érzem, hogy mennyire sokat elvettek belőlem, hanem azt, hogy mennyire sokat kaptam, mennyire EGÉSZ lettem! Az elkötelezettség, a gyermekvállalás nem egyenlő a kiüresedéssel, és a halállal! Sőt, a teherbeesés (vagy legyen inkább áldott állapot) nem ‘baleset’, hanem jutalom. Egy csodálatos élet kezdete.

A család nem veszített az értékéből, jelentőségéből, mert most nem ez a “menő” (habár azt hiszem, kezd javuló tendenciát mutatni). Egyszerűen a mostani korszak próbálja megfosztani az érdemeitől, látszólag értékvesztetté tenni.

A családalapítás fantasztikus dolog (a maga kihívásaival együtt), amely nem gátló tényező, hanem boldogító tényező. Mellesleg itt jegyezném meg, hogy azontúl, hogy biológiai szempontból is a 20 és 30 éves kor között a legkedvezőbb, és a legkevésbé megterhelő a terhesség kihordása, illetve a szülés is, ebben a korban regenerálódik a legkönnyebben a szervezet. Mindemellett a főiskolán az egyik tanárom bemutatott egy tanulmányt, amely szerint a stabil, kiegyensúlyozott, boldog családban élő nők és férfiak sokkal jobban teljesítenek a munka és karrier területén, hiszen az energiájukat a feladtra összpontosíthatják, és nem arra kell elpazarolniuk, hogy “gatyába rázzák” a magánéletüket, mert az biztos pont az életükben.

Félreértés ne essék, nem a munka, és az álmok megvalósítása ellen vagyok! Hanem a család mellett. Mindkettő fontos, mindkettő jó. De a munkahelyi sikerek elmúlhatnak, az ember “kiöregedik”, azonban a férj, a gyerekek mindig ott lesznek.

                                        A család jó. A család kell. A család érték.