Itthoni móka

Az utóbbi időben nehezen jutottam gép elé, ezért nézzétek el nekem, hogy csak most írok. Ráadásul ma a nap is kisütött, a hőmérő higanyszála végre a nulla fölé kúszott, én mégis azt gondolom, hogy hiába érezzük egyre közelebbinek a szabadtéri programok lehetőségét, a ‘benti’ programötletekből sosem elég.

Hiszen az egyik legnagyobb fejtörést sokszor az okozza a szülőknek (legalábbis nekem néha mindenképp), hogy mi újat tudok mutatni a kislányoknak nap, mint nap.

Mielőtt igazán belemerülnék ebbe a témába, mindenképpen szeretném leszögezni, hogy nagyon fontosnak találom, hogy bármilyen idő is van, heti 2x legalább mozduljunk ki a lakásból. 0 fokig egy egyszerű séta is bőven belefér. Ha pedig nagyon röpködnek a mínuszok, akkor menjünk el egy játszóházba, bábszínházba, együnk egy finom fánkot valahol, vagy bármi, amivel kimozdulunk egy kicsit. Ezt legalább annyira fontosnak tartom a gyerekek szempontjából, mint a szülőkéből. Legalábbis nálunk, szoktam mondani a gyerekeknek, hogy: “most vigyétek el anyát sétálni, mert ki kell szellőztetni a fejemet.” A kimozdulás ránk is újítólag hat, habár néha vakmerőségnek bizonyul a gyerekekkel felnőtt emberek közé menni, mindenképp érdemes beiktatni. Korábban linkeltem egy oldalt (Minimatiné), ahonnak puskázhattok programozást illetően, de ilyen például a Müpa oldala is. Ezen oldalak programajánlói között, mindig vannak ingyenes programok!

A másik a játszóházazás, nálunk például van minden héten egy nap, amikor féláron lehet bemenni. Vagy írtam korábban a Zoo caféról (aki nem olvasta, az kattintson rá), ami szinte egy mini-állatkert és kávézó egyben. Lara odavolt érte! De el lehet menni, egyszerűen kávézni-tejszínhabozni egyet… Mi magunk döntjük el, hogy mihez van kedvünk, vagy melyik pénztárcabarát / vagy pénztárca fogyasztó megoldást választjuk. A lényeg, hogy gondoljunk magunkra is!

De most kanyarodjunk vissza, az eredeti témához! Néha megkérdezik tőlem, hogy miket szoktunk itthon csinálni, ezért erről fogok most írni Nektek.

Kezdjük a legáltalánosabbal: nálunk a legózás majdnem mindennapos elfoglaltság. Nem is kell magyaráznom, mennyi mindent fejleszt a gyerekek képességeit illetően, miközben a fantázia erdelyében közösen kalandozunk el, a kitalált történeteink által. 

A másik általánosnak mondható játék, a babázás, amiket Lara doktornő orvosi vizsgálatainak sora követ, aminek senki és semmi nem állhat ellene. A közös játékokat tarkítani szoktuk, vagy bunkerépítéssel, vagy kuckózással a Felhő sátorban.

Nagyon vicces kalandokat lehet kitalálni több, a lakáson végigvezetett  sálak összefűzéséből, hogyha mondjuk azt játszuk, hogy egy folyón kell keresztül mennünk, a sálak a farönkök, és nem szabad a vízbe esnünk. Ez rendkívül jól fejleszti az egyensúlyérzéket, ami összefüggésben áll a kommunikációs képességek fejlődésével is.

Rajzolunk, színezünk, gyurmázunk, festünk. A festést izgalmassá lehet tenni, ha nemcsak ecsettel, hanem az ujjunkkal, vagy kis szivacsokkal tesszük ezt. 

Ősszel levél lenyomatot készítettünk, karácsony előtt pedig a gyerekek készítették el a csomagolópapírok mintáit (erről olvashattok egy korábbi posztban). Ez utóbbit az év bármely születésnapján megtehetjük, nemcsak karácsonykor.

A könyvolvasás, nézegetés az egyik legkedvencebb programunk. Annyira sokszínű, klassz könyveket lehet kapni, hogy én legalább annyira szoktam élvezni a könyvvásárlást, mint a gyerekek.  Csupa csupa interaktív, szókincsnövelő könyv van, ami folyamatosan gondolkodásra készteti őket. Kicsit ehhez kapcsolódóak a kérdezz-felelk füzetek, amik gyakorlatilag tényleg egy feladatsorhoz hasonlítanak, és számtalan dolgot megtanítanak a kicsiknek. Különböző korosztályra vannak bontva, és már három éves kortól el is lehet kezdeni.

Hogy necsak az agyunkat dolgozzuk meg, egy kis testmozgás mindig napirenden van (nem mintha egyébként nem mozognának mindketten egyfolytában). Kicsit tornázunk, zenére táncolunk, puha különböző méretű labdákkal játszunk, bujócskázunk. Az ujjainkat gyöngyfűzéssel kötjük le, amiket kifejezetten az apró ujjacskák számára készítettek.

Sokszor, a legegyszerűbb dolgok kötik le a gyerekeket a legjobban: a múltkor kiszakadt egy zacskó rízs, ha már így jártam, akkor ráöntöttem az egészet egy nagy tálcára, beleraktam néhány apró játékot, kupakokat, és indulhatott is a játék! Órákig lekötötte a lányokat – engem pedig az utánuk való takarítás. Minek nekem ellenség? – merülhet fel a kérdés. Én sem nagyon értettem magamat, de ez, hogy a rízsben markolászhattak, és azt öntögethették, annyira különleges élmény volt nekik, hogy csak na! A kreatív dolgoknál maradva, tegnapelőtt például kis fakanalakat színeztünk ki filctollal, és ez volt a Fakanál család.

Hogy ne csak holmi “haszontalan” játékkal töltsük az időt (ugye senki nem hiszi azt, hogy ezt komolyan mondom! A közös játék az egyik leghasznosabb dolog, amit adhatunk a gyerekeinknek!) Láthattátok, hogy én bevonom a gyerekeket a sütés-főzésbe. Nem mindennap, de nagyon gyakran! Azontúl, hogy Larának a robotgép használata simán megy, már két és fél évesen meg tudta pucolni a répát, és a krumplit pucolóval! Ez amellett, hogy szórakoztató, számukra is egyre természetesebbé teszi a konyhába sürgést-forgást! Igazából nem titkolt szándékom, hogy néhány éven belül a reggelit végre az ágyba kaphassam.

A porszívózás, felmosás, tükörpucolás(nak nem éppen nevezhető mazsatolás) is sokszor közös program. Nyilván életkori sajátosság, hogy ezt még élvezik, valószínűleg nem lesz mindig így, de valahogy halványan reménykedem benne, hogy mire eljön ez az időszak, addigra megszeretik annyira a “rendet”, és lesz igényük a tisztaságra, hogy legalább valami halvány hajlandóságot mutatnak a házimunka elvégzésére.

Mint minden posztomban, ezúttal is a közös időtöltés fontosságára szerettem volna felhívni a figyelmet, és ötleteket adni ehhez. A szeretetteljes közeg, a játék, a közösen elvégzett házimunka(szerűség) az, amivel miközben közelebb kerülünk egymáshoz, jobban megismerjük egymás gondolatait, a dolgok iránti igényeisség magjait is el tudjuk helyezni a gyerekeinkben. Mielőtt azt gondolnátok, hogy biztosan a tengernyi időm miatt vannak ezek az ötleteim, tévedtek. Viszont, ami fontos, azt bármennyi dolgom is van, előtérbe helyezem.

Mindezek csak töredékei azoknak, amiket itthon szoktunk csinálni, de a variációk kidolgozása az szinte teljesen rajtunk, szülőkön múlik! Ebben szerettem volna inspirációt nyújtani Nektek, és ha van valami jó ötletetek, kérlek Ti is osszátok meg velem.

Hálaadás Szülő-módra!

Az elmúlt néhány napban, valahogy extrán nyűgösek voltunk. Nem szoktam használni a királyi többest (“jön a fogunk”, “most kezdünk felállni”…), de mivel ez rám is érvényes volt, ezért írom ezt. Amikor mindkét lány nyavalyog, valamilyen számomra (!) megmagyarázhatatlan oknál fogva, akkor nap közepére már én is nyűgös leszek. Biztosan ezzel egyedül vagyok, mindenki más szuperul tűri a nyafogást, és a félóránkénti sírást – mindenesetre én nem annyira kedvelem.

Az egész lakást játszótérré alakítottuk át (nem, mintha a gyerekek születése óta nem lenne az), aztán ha ez unalmas volt akkor kézműveskedtünk, ezután játszóra mentünk, útba ejtettük a boltot, ahol mindenki valami finomságot zsebelhetett be. A nyűgre ez sem volt elég, már vártam, hogy hazaérjünk, és mindkét gyereket ágyba dughassam, és megkezdődhessen a délutáni szunyókálás – számomra mámorítóan kellemes – órája. Be is készítettem magamnak egy finom kávét, fahéjas csigát, és egy lakberendezési magazint. Ennél kellemesebb kikapcsolódást nem is tudtam volna elképzelni magamnak. Lara ügyes kislány módjára egyből elaludt, Panka úgy döntött, inkább engem vidámít. Én az ‘alvás-kérdésben’ nagyon határozott vagyok, és hála Istennek a lányaink nagyon ügyes alvók minden szempontból. De ez most sehogy nem jött össze… Úgyhogy nyűgösség, nyűgösség hátán, és mindennek közepette rájöttem, hogy nyakunkon a hálaadás napja. Ezért elkezdtem fejben – két sírás között – összegyűjteni, hogy mi mindenért lehetünk hálásak szülőként, mennyi mindent tanultunk meg a gyerekek mellett.

Ezeket írtam ide össze Nektek - és magamnak is emlékeztetésképpen.

- Nagy pocakkal, terhesen megtanultunk kedvesen, (színlelt) mosollyal meghallgatni az összes “jótanácsot”, amit a város, utca embere mindenképp megakart osztani velünk, 13 másodperc ismerettség után.   

- Megtanultuk az első két hétben, hogy minimális alvással, és egy marék háztartási keksszel egész jól el lehet evickélni egy darabig.

- Ugyanebben az időszakban, agyafúrtan (inkább átlátszóan) hivatkozhattunk a friss anyaság állapotára – és délig pizsamában lehettünk.

- Türelemre voltunk kényszerítve (nem tanítva), a hasfájós időszak alatt. Emlékszem, egyik este könnyes szemmel ültem az ágy szélén, és azt kérdeztem Norbitól: “Mi van, ha mostmár örökké fennt marad, és soha nem alszik el?! Mi van, ha nem is lesz vége a hasfájásnak?” Hasfájással küszködő babák anyukájának üzenem: Elmúlik! Sőt, az összes foguk is kibújik egyszer.

- Megértettük, hogy a kádban fürdés, főúri / űrnői kiváltság. A zuhanyzás (lehetőleg 5 perc alatt) az igazán menő dolog.

- Képesek lettünk a fizikai határainkat kitolni, és az autóból való felcipekedés egyenlővé vált a Crossfit egyik versenyszámával.

- Megismerkedtünk azzal, hogy a pelenkázó táskánk kimeríthetetlen tartalú.

- Testközelből megtapasztalhattuk, hogy az a jó magyar szokást, miszerint ahogyan elindul az autó / vonat / busz egyből elővesszük a fasírtos szendvicset, és benyomjuk, az anyatejjel szívjuk magunkba. Legalábbis nálunk mindenképp. Teljesen mindegy mikor ettek, ahogy beülünk az autóba egyből enni kérnek.

- Rájöttünk, hogy tudunk egyszerre babakocsit ringatni, rántást kevergetni, és közben mondókát szavalni. Tökéletesen multifunkcionálisak vagyunk!

- Megtanultunk újra rácsodálkozni egy csigára, vagy igazából bármire, amit meglátunk az utcán. Ezáltal arra is kénytelen vagyunk, hogy megálljunk egy pillanatra (2 méterenként pontosabban), és körbenézzünk – túl a cipőnk orránál.

- Igaz, még a dacos korszakban járunk -  így csak reménykedem benne, hogy egyszer véget ér! Ez a korszak olyannak tűnik, mint egy feketelyuk, teljesen elnyel gyakorlatilag mindent, és mindenkit aki az útjába kerül, függetlenül nemtől, és képzettségtől. Így rá kellett döbbennünk, hogy képes egy 2 éves sarokba szorítani minket.

- Ezzel együtt, teljes regenerálódásra lettünk képesek 2-3 óra ‘én-idő’ alatt.

- Már az éjszaka közepén, csukott szemmel ki tudjuk kerülni a szertehagyott játékokat – holott a gyerekek születése előtt mindenben elbotlottunk.

- Jóval kreatívabbak vagyunk, mint amire bármikor is gondoltunk volna, eddigi életünk során.

- Újra felhőtlenül nevetünk, a legapróbb dolgokon is.

- Sokkal empatikusabbá váltunk, és ezáltal hatékonyabban, és könnyebben tudunk vígasztalni.

- Bármennyire is fárasztóak, mégis csodálatos, hogy vannak. Egészségesek, és elevenek, mert ez is bizonyítja, hogy jól érzik magukat a bőrükben, a családjukban, vagyis mellettünk! Ennél nagyobb visszacsatolásban, egyenlőre ne is reménykedjünk: elevenek = jól érzik magukat. Ha egész nap csöndben ülnének, akkor lenne valami nagy gond…

- Rátaláltunk a szeretet egy teljesen új dimenziójára, ami csak nekünk, szülőknek adatik meg. 

Még sok dolgot leírhatnék, de Lara épp a számba világít egy 200 wattos lámpával, hogy megnézze nem piros e a torkom… Úgyhogy azt hiszem, ennyi éppen elegendő ahhoz, hogy erőt merítsünk a nehezebb napokon: hálára minden egyes nap van okunk.

MyBabyHug: Gyengéd ölelésre tervezve

Amikor a pocakomban volt Lara, akkor teljességgel kizártam, hogy valaha is hordozni fogok. A babahordozáshoz, sohasem az igényesség, stílusosság társult gondolataimban, ráadásul elképzelésem sem volt arról, hogy ez mit is jelent valójában a babának - és az édesanyának egyaránt!

Amikor viszont másodszorra lettem terhes, akkor elkezdtem egyre többet olvasni a témában, mert tudtam, hogy a kis korkülönbség miatt, gyakorlatilag állandóan szükségem lesz mindkét kezemre. Elhatározásomat pedig méginkább megerősítette, hogy több helyen azt olvastam, a hasfájós babáknál csodát művel! Mivel Larának is fájt a pocakja, ezért úgy döntöttem, hogy levetkőzöm korábbi hordozás-ellenes előítéleteimet, és vásárolok egyet.

Tökéletes döntés volt!

Nagyon sajnálom, hogy az első kislányunknál nem alkalmaztam, mert hatalmas segítséget jelentett számunkra. Körülbelül 1,5-2 hónapig Pankának is fájt a hasa, és aki tudja, hogy ez milyen, annak nem kell mesélni, hogy a tartós sírás mennyire fárasztó a baba, de az anyuka számára is. Ez a kendőzéssel gyakorlatilag megszűnt! Ahogy magamra kötöttem, alig pár perc alatt teljesen megnyugodott, és a napjának nagyrészét édesded alvással töltötte a mellkasomon. Én ezalatt az idő alatt tudtam a “nagytesóval” játszani, tudtam enni (ami sokszor csodaszámba megy egy újszülött mellett), főzni, porszívózni, mosogatni stb… El tudtunk menni kirándulni, vásárolni, játszótérre szabadon, anélkül, hogy ringatni, nyugtatgatni kellett volna.

Anyukaként nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy nők is vagyunk. Szeretünk jól kinézni, csinosan megjelenni. Fiatal édesanyaként, ezt én is szeretem szem előtt tartani. Azt, hogy ez hordogzókendőben is lehetséges, teljesen megvalósíthatatlannak találtam, egészen addig, amíg rá nem találtam a MyBabyHug-ra.

A MyBabyHug egy magyar anyuka, Lévai-Litter Éva megvalósult álma, egy kisbaba-ölelés paradicsom, ahol megtalálhattok pólyákat, rugalmas hordozókendőket, Mei-Tai-okat. 

Azt gondolom, nem túlzás azt állítani, hogy a MyBabyHug egy új dimenzióját nyitotta meg a babahordozás fogalmának.

Ízléses + kényelmes + praktikus = ez a MyBabyHug.

Minden apró részletén látszik, hogy szeretettel, és a legnagyobb odafigyeléssel készült.  Nagyon szeretem benne, hogy stílusos kiegészítője (!) jól összeállított outfitemnek. Így hordozás során nem kell lemondanom, a divatos megjelenésről sem. Minden egyes darab különböző stílusú, így mindenki megtalálhatja a számára megfelelőt. Lehetsz vagány, visszafogott, vagy romantikus stílusú, a MyBabyHug repertoárjában tuti megtalálod a hozzád, és ruhatáradhoz leginkább passzoló darabot. Ha mégsem, akkor pedig élhetsz a hordozó-tervező lehetőségével.

Mindezen felül nagyon kényelmes, hiszen párnázott pántjai (!) nem nyomják a vállaimat, derekamat. Ez elengedhetetlen szempont, hogyha arra gondolunk, hogy órákig viselni fogjuk.

Precíz, kifinomult kidolgozottságú. Látszik rajta, hogy egy igényes édesanya tervei alapján készültek. Ez utóbbit támasztja alá az a jellemzője is, hogy a MyBabyHug Mei-Tai hordozói kialakításuknak köszönhetően, “együtt nőnek” a kisbabánkkal a maximális kényelem, egészséges tartás érdekében.

A fentebb felsorolt hasznos funkciók mellett, még sokkal fontosabb megemlítenem, hogy a hordozás milyen nagyszerű a baba és az anyuka kapcsolatát tekintve.

Amikor a kisbaba megszületik, akkor hirtelen kikerül egy ismeretlen, és idegen világba. Ahol egyetlen biztos pont, az édesanyja. A hangunkon kívül, a legmegnyugtatóbb neki az ölelésünk, az illatunk (még ha néha verejtékes is…), és a szívverésünk hangja. Ezt, a számára tökéletesen megnyugtató, és szeretetet adó érzést, az ölelésünk, és a hordozás segítségével tudjuk leginkább biztosítani nekik. Gyakorlatilag olyan ez számukra, mintha újra a pocakunkban lennének.

Nekünk, anyukáknak is nagyon jó érzés, hallani a szuszogásukat, látni ahogyan megnyugszanak rajtunk, és elmosolyodnak álmukban. Olyan hamar felnőnek, használjunk ki minden lehetőséget arra, hogy megölelhessük őket!

A MyBabyHug hordozó kiváló segítségünk, és tökéletes társunk  mindennapjainkban, köszönjük!

Nézelődjetek a http://mybabyhug.com oldalán. 

Amikor támad a hiszti

Őszintén be kell vallanom, hogy még nem voltak gyerekeink, határozottan azon az állásponton voltam, hogy ha egy gyerek hisztizik, az biztosan a szülő mulasztása.

Miért nem fegyelmezi? Biztosan elkényezteti, vagy éppenhogy nem figyel rá. Nincs hiszti, sem akarat korszak, csak akkor, ha valaki elrontott valamit…

Hááát most ezekre a gondolatokra visszaemlékezve szörnyen érzem magamat!

Pont a saját gyerekem rácáfol erre a fentebb leírt álláspontra! Larával mindig is rengeteget foglalkoztam, időt és energiát nem spórolva. Gyakorlatilag 3 hónapos kora óta mindennap olvasok neki könyvet (vagy legalábbis megnézegetjük, beszélgetek róla neki). Nem rég kezdhetett el mesét nézni, és azt is csak megszabott ideig, úgy, hogy közben ha valami kérdése van, akkor megbeszéljük a látottakat. Szóval elhanyagolva, egyáltalán nem volt sosem. Elkényeztetve sem, hiszen mindig  rászóltunk, amikor olyat csinált, amit nem szabad. Azonban fölöslegesen nem szekáltuk.

Lara elérte a kétéves kort, egyáltalán nem mondanám engedetlennek, sem "rossznak". Viszont határozottan van akarata! Az hagyján, hogy oda van a ruhákért, és ezért mindennap szoknyát kell ráadni …  Ezt azzal magyarázza, hogyha bármikor napközben ‘táncizni’ szeretne, azt csak szoknyában lehet. És nem érti, én miért nem értem, hogy a ‘táncizáshoz’ bármikor megjöhet a kedve... Rendben, ezen általában egy jót mosolygok. Végülis azzal senkinek nem árt, ha szoknyában van. Ráadásul nem hiszek abban, hogy el kéne folytani a gyerekekben minden egyes ötletet. Szeretem, ha vannak önálló ötletei, gondolatai. Ez kreatív, és rendkívül életvidám dolog! Ráadásul azt szeretném, ha partnerként, barátként is tekintene rám, nem csak úgy, mint az anyjára.

Muszáj egy picit a hiszti mögé látni, és megérteni amennyire lehet… Ez nehéz dolog, mert egy torka szakadtából sikító gyerek kétvállra fekteti a meglepett szülőt. Ez annyira leblokkolja a drága szülőt, hogy hiába van valakinek 8 diplomája, nyelvvizsgája, hiába ügyvezető igazgató. Egy kétéves simán ki tudja zökkenteni, a legnagyobb entellektüelt is.

Nem elég, hogy tehetetlennek érzi magát a gyerek viselkedése miatt. RÁADÁSUL legalább ezer szempár figyeli, és mindenki a lehető legelítélőbben csóválja a fejét: Kellett ennek gyerek? Ráadásul kettő?? Ez még nagyobb terhet ró a már így is tehetetlennek tűnő szülő vállaira.

Ez, esetünkben sem volt máshogy… A héten a szokásos nagybevásárláson volt a sor. Ez önmagában is hatalmas kihívás, mert valakinek mindig van valami gondja –éhség, fáradtság, unalom … Meg is értem, de egyszerűen bevásárolni muszáj.

Vannak szupermarketek, ahol azok a kis cuki, mini bevásárolókocsik is vannak, és a gyerekek a szüleik mellett tolhatják, mintha ők is nagyok lennének.

Most úgy alakult, hogy Lara nem tudott a nagy bevásárlókocsi ülésébe beülni, ezért gondoltuk, hogy milyen jó ötlet, ha használja a kis bevásárlókocsit. Egészen ügyesen battyogott mellettünk egész idő alatt. Raktunk az ő kocsijába is egy két dolgot, ami nagyon büszkévé tette. Amikor a kasszához értünk, ő is szépen kipakolt a kocsiból. Ezelőtt a mutatvány előtt, már próbáltam a tudtára hozni, hogy lassan vissza kell vinni a kocsit a helyére, a bejárathoz. (…) El is érkezett a pillanat: kocsi a helyén, gyerek a földön fetrengve üvölt. Jááj, de nem szeretem ezt a szitut. Az emberek kíváncsi tekintete meredt ránk. Most vajon, mi fog történni?? Ez számomra is kérdés volt. 

Korábban már végig zongoráztunk minden lehetőséget, amit még szüleink, nagyszüleink tanácsoltak: határozottan rászólni, fakanállal fenyegetőzni, nem észrevenni… Volt még egy a tarsolyomban, méghozzá az ölelés! Emellett nyugodtan higadtan mondani neki, hogy mi történik. Nálunk ez utóbbi válik be a leginkább – azt hiszem. Körülbelül fél perc mire hat. Legalábbis itthon…

Úgyhogy nagy önbizalommal nekigyűrkőztem, és bevetettem az otthon melegében már olyan jól bevált praktikát: magamhoz öleltem, és elkezdtem neki mondani, hogy “itt kell most hagyni a bevásárlókocsit, hogy legközelebb ha jövünk, akkor újra tudjad tologatni. Mert ha nem hagyjuk itt, akkor sajnos nem fogod tudni máskor használni.” Erre a gyönyörű beszédre mondták azt régen a szüleink, hogy falra hányt borsó. Teljesen mindegy volt mit mondok, ő csak torka szakadtából ordított, szertorna mutatványokat hajott végre a karomban, miközben visszasétáltam vele a kasszához. Túlzás nélkül minden idősebb hölgy fejcsóválva nézte tankönyvbe illő alakításunkat, én meg égtem. De nagyon.

Már alig vártam, hogy az autóhoz érjünk, és végre elbújhassak minden kedves élelmiszervásárló elől. Mindenki beszállt, motor beindít, Lara alszik.

Egész úton azon gondolkoztam, vajon mit rontottam el? Végül arra jutottam, hogy semmit. Egyszerűen fáradt volt, és azt ami tartotta benne a lelket, hogy ne essen össze vásárlás közben, elvettem tőle. Azzal, hogy elkezdtem volna vele kiabálni, vagy ehhez hasonló, nem ért volna el többet, csak inkább olaj lett volna a tűzre. Ő még csalódottabban ordított volna, én még idegesebb lettem volna, aztán pedig a bűntudat mardosott volna, miközben látom ahogyan fáradtan összerogy az autósülésben.

Nagy kihívás ilyenkor higgadtan gndolkozni, cselekedni. Nekem sem megy mindig, pedig nagyon igyekszem. Egyszer azt olvastam, hogy a nevelésben az igazságosságnak, és a szeretetnek kell kéz a kézben járnia. Mert ebben az esetben nem lesz az ember túl szigorú, de túl engedékeny sem. Nagyon szeretem ezt a gondolatot, és próbálok ezen az útvonalon menetelni, mert ez teszi lehetővé, hogy szívvel és ne (csak) fejjel neveljünk.

 Hajrá Mamik, ezen a korszakon is túl leszünk!

Foglalkozz velem!

Sohasem volt kérdés számomra, hogy sokat fogok beszélgetni a gyerekeinkkel. Azontúl, hogy szeretek beszélgetni, nagyon fontosnak tartom a szülő és gyermek közti kommunikációt, a két generáció közötti bizalmi kapcsolat kialakulásában. Véleményem szerint a kiskorban megalapozott őszinte, baráti, bizalmi viszony kihatással van a tinédzser korra és a növekvő gyermek egész életére.Természetesen a szülők életére is. Tehát amikor terhes voltam, már akkor is sokat beszélgettünk a férjemmel együtt, a babával. Főleg amikor már “válaszolt” is, egy egy jól irányzott bordán rúgással. Aztán, miután a kislányunk megszületett, ez egyre intenzívebbé vált. Mikor még úgy is tűnt, hogy “nem érti”, akkor is nagyon sokat beszélgettünk vele, szeretgettük, babusgattuk. 

Mint sok elsőgyerekes anyuka, én is több ‘Mit hogy kell csinálni’ könyvbe kezdtem bele. Persze nem kellett sok idő ahhoz, hogy rájöjjek ez a világ egyik legfeleslegesebb, leginkább stresszkeltő dolga. Egyfelől, sok esetben ezek a könyvek ellentmondanak egymásnak. Másfelőle pedig, azt gondolom minden normális anyuka JÓ anya akar lenni, ezeknek a könyveknek nagyrésze azonban, rendkívül magas vizsgakövetelményeket támasztanak, szinte azt érzékeltetve, hogy ez soha nem fog összejönni. Néhány hét után teljesen összekavarodtam, és úgy éreztem kezd elveszni az anyai ösztönöm. Nem Larát ismertem, hanem a “szabályokat”. Úgyhogy félredobtam mindent, és elkezdtem a szívem szerint cselekedni. Ennél jobb döntést nem is hozhattam volna!

Azóta nagyon megvizsgálom, hogy mit olvasok el, mit nem. Ha pedig már olvasok, akkor tudatosan szelektálok, ismerve a kislányunkat. Egy jó féléve elkezdtem egy könyvet, amiben amellett, hogy sok értéket felfedeztem, egy hihetetlenül kegyetlen és szomorú kísérletről is olvastam. Nem tudom, ti hallotattok-e már róla, ezért mindenképpen szerettem volna megosztani veletek. A kísérletet a XVIII. században végezték el ötven csecsemőn, II. Frigyes uralkodó kérésére, aki arra volt kíváncsi, hogyha a babák fizikailag megfelelően el vannak látva (kapnak rendesen enni, fürdetve vannak, tisztába vannak téve…), de nem szólnak hozzájuk, nem mosolyognak rájuk és nem szeretgetik őket gondozóik, akkor milyen nyelven fognak megszólalni. Sajnos nem került sor arra, hogy ez kiderüljön, ugyanis mind az ötven csecsemő meghalt. Később, az 1940-es években újra megismételték ezt a kísérletet, csak ebben az esetben nem a nyelvi tulajdonságok kialakulására voltak kíváncsiak, hanem arra, hogy elegendő-e a fizikai szükségek kielégítése. A feltételek ugyanezek voltak, és sajnos itt is néhány hónapon belül: először a sírás, mozgás, arcmimika épült le, és rövid időn belül mind meghaltak a csecsemők.

Teljesen elszomorított amikor erről olvastam, de mindemellett pedig rendkívül szemnyitogatónak találtam. Mennyire intelligensek a csecsemők, és mennyivel többek, mint az evés-alvás körforgás?!

Hála Istennek, csak egy – két esetben találkoztam olyan anyukákkal, akik nevetségesnek tartották a babával való beszélgetést, mind terhesen, mind pedig a már megszületett kiscsecsemővel. Azonban talán többen vannak, akik azt az álláspontot képviselik, hogy amikor a kisbaba megszületett, legyen csak szépen az ágyában, tanulja meg “elfoglalni”, megnyugtatni magát, legyen picit önálló. Voltak olyanok, akik nekem is ezt mondták, és akkor sem értettem: miért kéne egy kisbabának “önállónak” lennie? Hogyan is kényeztetném el, ha megölelem és megvigasztalom mikor valami bántja?! Még egy felnőttnek is jól esik a vígasztalás, nemhogy egy gyereknek. 9 hónapig a mami 24 órás társaságát élvezte, és ahogy világra jön, már teljesen külön is akarják választani. 

Kedves szülők, a gyerekeink számára mi jelentjük az egész világot! Egy ölelés, mosoly, kedves szó jelenti nekik a mindent! A kísérletek is alátámasztják (sajnos), hogy egy mosoly vagy egy simogatás legalább annyira szükséges az életben maradáshoz, mint az élelem.

Ahogyan a gyermekünk növekszik ugyanennek az odafigyelésnek, gondoskodó szeretetnek nem szabad csökkennie. Szükség van a tartalmas együttlétekre minden egyes nap. Larán nagyon lehet látni, ha mondjuk vendég várás miatt egész nap a konyhában sürgök forgok. Hiába vagyunk egy helyiségben, és szólok hozzá közben, de neki ennél többre van szüksége. Oda kell ülni mellé, és játszani vele. A napunknak egy nagy részében csak rá figyelni, csak vele foglalkozni. Természetesen, igyekezve nem háttérbe szorítani kedves férjurunkat. Annyira kreatívak, humorosak, saját vicceket, megoldásokat tudnak kitalálni, hogy az ember nem is gondolná. Sokszor le sem fényképezem, vagy videózom milyen aranyos, hanem csak ülök, és élvezem a pillanatot. Nem akarok lemaradni róla azzal, hogy feloldom a képernyőzárat, megnyitom a kamerát, közben belenézek ebbe-abba és már le is maradtam a ismételhetetlen jelenetről.

Töltsünk el úgy időd a gyerekeinkkel, hogy odaszánjuk magunkat teljesen abban az időben! Nem telefont nyomkodunk, nem internetezünk, vagy berakunk egy mesét, hanem csak rá / rájuk koncentrálunk! A gyerekek mellett olyan dolgokat is észreveszünk, megmosolygunk, amik mellett máskor elmennénk.

A gyerekek nem a tökéletes szülők mellett (nem hiszem, hogy vannak tökéletes szülők), hanem az őszinte szeretet légkörében fejlődnek a legintenzívebben.

Karácsonykor dupla ajándék

Remélem mindannyiótoknak kellemesen telt a karácsony! Olyan emberekkel osztottátok meg napjaitokat, akiket nagyon szerettek. Jókat ettetek, és még jobbakat nevettetek.

Én mindig is nagyon vártam a karácsonyt, és mindig azt reméltem, hogy valami különleges, valami fantasztikus dolog fog történni. Persze soha semmi különleges nem történt. Azt hiszem, egészen mostanáig…
Lara 26.-án lett 1 éves, tehát azt lehet mondani, hogy “karácsonyi gyerek”. Ezt a kifejezést nem bírtam elviselni amíg terhes voltam, mert persze mindig azzal társult, hogy: neki nem lesz igazi szülinapja sosem. Természetesen Norbival, a férjemmel megfogadtuk, hogy mi igyekezni fogunk mindent megtenni, hogy igenis klasszul érezze magát Lara évről évre, ezen a jeles napon.

Gyönyörűen feldíszítettük a lakást, 22.-én a barátainkkal, 26.-án a családunkkal ünnepeltünk. Lara nagyon élvezte kisbarátai társaságát, és a rokonság szeretetteljes ünneplését. 

Az első szülinap sokkal inkább a szülőkről, mint a gyerekről szól, hiszen ők még nem igazán értik, hogy miről is van szó. Minket szülőket, azonban hihetetlen büszkeséggel tölt el, hogy már egy éves a kisbabánk, és látjuk azt a rengeteg fejlődést, ami végbement ebben az egy évben. És mondhatom, nagyon hamar elment ez az egy év! Természetesen ilyenkor könnyes szemekkel végig nézzük a képeket, és nosztalgiázunk, milyen is volt egy évvel ezelőtt.

A kismama kilenc hónapon át azon drukkol, hogy a baba bent maradjon. Az utolsó hónapban azonban inkább azon, hogy jöjjön már végre ki. Ilyenkor már kényelmetlen ülni, feküdni, aludni, ébren lenni. De, ami a legjobban sürget, az az égető kíváncsiság: milyen is ő?! Annyira szerettük volna már látni, megölelni, élvezni a jelenlétét, hogy azt nem lehet leírni. Nem is tudtunk másra gondolni, csak arra, hogy mikor érkezik meg a várva várt személy az életünkbe. A tavalyi karácsony éppen ezért teljesen hidegen hagyott. A kiírt dátum előtti 3 hétben pedig már mindennap szülni akartam, és azt mondogattam: talán majd ma, talán majd ma… 27.-re voltam kiírva, de az egy héttel korábbi vizsgálat szerint nem sok változás történt a két héttel korábbihoz képest. Az orvosom hatalmas kedvességgel és türelemmel bíztatott, hogy ne izguljak, nem fogom túl hordani, és nagyon gyorsan meg fogok szülni. Eljött a 25.-e este. Én pedig a hihetetlen türelmetlenségtől, és kimerültségtől könnyes szemekkel néztem Norbira: “szerintem ez a baba nem akar kijönni. Túl jól érzi magát odabent.” 

Egész terhességem alatt nagyon figyeltem az egészséges étkezésre (persze néhány tábla csoki azért leszaladt). 25.-én este, azonban “végső elkeseredésemben” kipattogtattam egy jó nagy zacskó popcornt, és megnéztük két akció filmet. Persze jó későn feküdtünk le és körülbelül egy óra alvás után felébredtem: ajjaj, itt valami készül. Bementünk a kórházba, hajnali 5 körül a szülőszobára, két és fél órával később már ott tartottuk a kezünkben a legcsodálatosabb karácsonyi ajándékot, amit egy házaspár kaphat ebben az életben. Ezután hat, hasfájós húzós hét következett. Volt, hogy együtt sírtunk már Larával, hogy múljon már el végre.

Hasfájós babás anyukáknak üzenem: kitartás! Nagyon nagyon nehéz időszak, de fantasztikusan megéri türelmesnek lenni, kivárni még elmúlik, mert a kincs ezután fogja megmutatni az igazi fényét!!!

A hasfájós időszak elmúlásával pedig egyre többet láthattunk meg abból, hogy milyen is a kislányunk valójában. Milyen jókedvű, kiegyensúlyozott, huncut baba, tele élettel és szerettel. 

Több anyuka barátnőmmel is beszéltük, hogy nem is a szülés után közvetlenül következik a hatalmas szeretet (ami persze, már terhesség alatt is nagyon nagy), de az “igazi”, az napról napra alakul ki, mélyül el. Ahogyan egyre jobban megismerjük egymást, és egyre több időt töltünk el együtt. Nem fogható semmihez ez a szeretet, elképzelni sem lehet micsoda mélysége van ennek.

Miközben ezeket a sorokat írom, belekönnyezem, anniyra fantasztikus érzés ez, szülőnek lenni.

Egy emberi élet lett ránk bízva, Istentől. Egyetlen egy kialvatlan éjszakát, vagy olykor feszült napot sem cserélnék el. Egy percét sem. Hiszen ezeket megélve tartunk ott, ahol most. 

Mostmár minden egyes karácsony arra emlékeztet, hogy micsoda ajándékot kaptunk! A legfantasztikusabb ünnep lesz számunkra ezután.

Lara, köszönjük, hogy vagy nekünk!

Így sütünk Mi!

Már egész kiskoromban elhatároztam, hogyha lesz gyerekem, akkor szeretnék vele együtt sütni, főzni a konyhában. Én is nagyon élveztem, a tésztaszaggatást, és természetesen szerettem mindenbe belekóstólni, belenyúlni és mindenfélét kérdezni, miközben anyukám sütött. Szerintem hihetetlen jó időtöltés, amikor a család közösen süt, főz, mert nagyon jókat lehet beszélgetni közben, és mi lányok sem érezzük azt, hogy “egész nap a konyhában robotolunk”. Persze ilyen közös konyhai tevékenységekre ritkán van lehetőség, de ha van kedvetek, akkor mindenképpen érdemes kipróbálni. Olyan időpontot kell kiválasztani, amikor az ember nem siet, acélidegei hihetetlenül erősek, a gyerek nem éhes, nem álmos, tisztába van téve, nem baj, hogy minden csupa liszt lesz, a tészta fele a földön hever, és a csöppség tocsog a mézben. Igen, anyukák tudom mit gondoltok: nincs ilyen időpont! Mégis, hátha a képek (és a könnyű recept) inspirál titeket is, és megpróbáljátok a (látszólag) lehetetlent.

A tudat, hogy Lara már lassan egy éves, és ülni is tud teljesen izgalomba hozott, hogy végre elérkezik az általam, oly annyira várt sütés. A sütőformákat már évekkel ezelőtt beszereztem az Ikeában (ebből gyakorlatilag ordít, hogy mennyire készültem erre a napra). A Karácsony közeledtével mi sem egyértelműbb a mézeskalács sütésnél. A tökéletes hangulatot, Jamie Oliver egyik karácsonyi főzősműsora adta meg. Az öltözékünk kiválasztását is a brit séf ihlette: fiús country stílus - a karácsonyra való tekintettel természetesen piros kockákkal.
Még sohasem csináltam mézeskalácsot, úgyhogy igyekeztem “baba-barát” receptet választani. Tehát olyat, ami gyors, szinte lehetetlen elrontani és finom is. Azt hiszem sikerült is megtalálnom az apróséf oldalán (amit amúgy nagyon szeretek), és minimális módosításokkal sikerült elkészítenünk életünk első mézeskalácsát.

Íme a recept:

Hozzávalók:

(körülbelül másfél tepsinyi lesz belőle)

300 g búzaliszt

50 g búza-rétesliszt

80 g porcukor

50 g vaj

1 csapott teáskanál kakaópor 
             (az eredetiben holland van, de én egy olcsóbbat választottam. 
              A lényeg, hogy ne legyen cukrozott)

1 csapott teáskanál szódabikarbóna

1 csapott mokkáskanál gyömbér (őrölt)

1 csapott mokkáskanál fahéj (őrölt)

1 csapott mokkáskanál szegfűszeg (őrölt)

200 g méz – vegyes virág

1 db (“M”) tojás

1 db tojássárgája

Díszítéshez:

1 db tojásfehérje

120 g porcukor (én picit többet tettem bele)

Egy nagyobb tálban összekeverjük a két fajta lisztet a kakaóval, a szódabikarbónával, a fűszerekkel és a cukorral, majd belemorzsoljuk a vajat. A mézet kicsit meglangyítjuk a mikróba, és hozzákeverjük a lisztes egyveleghez.

Ezután hozzáadjuk a tojást, a tojássárgájával. Ami az egyik legklasszabb ebben a receptben, hogy összesen csak 10 percre (!) betesszük a hűtőbe. Nálunk ez a 10 perc körülbelül 20-ra nyúlt, mert itt éhezett meg a gyerkőc.

Ekkor bekapcsoljuk a sütőt, 180 fokra előmelegítjük, és a tepsit kivajazzuk (vagy sütőpapírral béleljük).

Mikor kivettük a tésztát, akkor lisztezett munkalapon kinyújtjuk 3-4 mm vastagságúra. Itt nekem olyan ragadós lett a tészta, hogy még rengeteg lisztet kellett hozzá tennem, de ez az ízvilágon semmit nem rontott. Nem tudok pontos mértéket mondani, egyszerűen úgy tudnám meghatározni, hogy annyit tettem hozzá, amennyivel eltudtam engedni a tésztát, és az asztal a helyén maradt nyújtás közben.

Ezután jött a szaggatás, ami a legizgalmasabb rész volt, a Larához képest hatalmas állatfigurás szaggatóformák miatt, és mert végre hozzá lehetett neki is érni a tésztához.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de a nyerstésztának van valamiféle vonzereje. Ugyanis én is nagyon szerettem csipkedni, és enni szaggatás közben –természetesen miután anyukám elfordult-, és Lara is így volt vele. Persze ő még abban a korban van, hogy szívesen megkóstól mindent, ami a keze ügyében van. (Ha ez a valami pedig nincs a keze ügyében, akkor természetesen tesz róla, hogy odakerüljön.)

Ha ezzel is megvagyunk, akkor a figurák mehetnek a kivajazott tepsibe, és be a sütőbe, kemény 8-9 percre. Amikor kivettük érdemes a tepsin hagyni, még kihűlnek, mert nagyon lágy ilyenkor a tészta.

Ha kihűlt, jöhet a cukormázas pingálás! A tojásfehérjéhez apránként hozzáöntjük a porcukrot, miközben kemény habbá verjük. Ez körülbelül 5 perc lankadatlan habosítást jelent. Ezután jöhet a díszítés, ahogy jól esik. Megvárjuk még megkeményedik a hab, és már lehet is burkolni.

Fogadjátok sok szeretettel!

A bejegyzést külön ajánlom édesanyámnak, aki mindig kellő türelemmel (el)viselte konyhai ügyködéseimet.