2015. január 25., vasárnap

Foglalkozz velem!

Sohasem volt kérdés számomra, hogy sokat fogok beszélgetni a gyerekeinkkel. Azontúl, hogy szeretek beszélgetni, nagyon fontosnak tartom a szülő és gyermek közti kommunikációt, a két generáció közötti bizalmi kapcsolat kialakulásában. Véleményem szerint a kiskorban megalapozott őszinte, baráti, bizalmi viszony kihatással van a tinédzser korra és a növekvő gyermek egész életére.Természetesen a szülők életére is. Tehát amikor terhes voltam, már akkor is sokat beszélgettünk a férjemmel együtt, a babával. Főleg amikor már “válaszolt” is, egy egy jól irányzott bordán rúgással. Aztán, miután a kislányunk megszületett, ez egyre intenzívebbé vált. Mikor még úgy is tűnt, hogy “nem érti”, akkor is nagyon sokat beszélgettünk vele, szeretgettük, babusgattuk. 
Mint sok elsőgyerekes anyuka, én is több ‘Mit hogy kell csinálni’ könyvbe kezdtem bele. Persze nem kellett sok idő ahhoz, hogy rájöjjek ez a világ egyik legfeleslegesebb, leginkább stresszkeltő dolga. Egyfelől, sok esetben ezek a könyvek ellentmondanak egymásnak. Másfelőle pedig, azt gondolom minden normális anyuka JÓ anya akar lenni, ezeknek a könyveknek nagyrésze azonban, rendkívül magas vizsgakövetelményeket támasztanak, szinte azt érzékeltetve, hogy ez soha nem fog összejönni. Néhány hét után teljesen összekavarodtam, és úgy éreztem kezd elveszni az anyai ösztönöm. Nem Larát ismertem, hanem a “szabályokat”. Úgyhogy félredobtam mindent, és elkezdtem a szívem szerint cselekedni. Ennél jobb döntést nem is hozhattam volna!

Azóta nagyon megvizsgálom, hogy mit olvasok el, mit nem. Ha pedig már olvasok, akkor tudatosan szelektálok, ismerve a kislányunkat. Egy jó féléve elkezdtem egy könyvet, amiben amellett, hogy sok értéket felfedeztem, egy hihetetlenül kegyetlen és szomorú kísérletről is olvastam. Nem tudom, ti hallotattok-e már róla, ezért mindenképpen szerettem volna megosztani veletek. A kísérletet a XVIII. században végezték el ötven csecsemőn, II. Frigyes uralkodó kérésére, aki arra volt kíváncsi, hogyha a babák fizikailag megfelelően el vannak látva (kapnak rendesen enni, fürdetve vannak, tisztába vannak téve…), de nem szólnak hozzájuk, nem mosolyognak rájuk és nem szeretgetik őket gondozóik, akkor milyen nyelven fognak megszólalni. Sajnos nem került sor arra, hogy ez kiderüljön, ugyanis mind az ötven csecsemő meghalt. Később, az 1940-es években újra megismételték ezt a kísérletet, csak ebben az esetben nem a nyelvi tulajdonságok kialakulására voltak kíváncsiak, hanem arra, hogy elegendő-e a fizikai szükségek kielégítése. A feltételek ugyanezek voltak, és sajnos itt is néhány hónapon belül: először a sírás, mozgás, arcmimika épült le, és rövid időn belül mind meghaltak a csecsemők.
Teljesen elszomorított amikor erről olvastam, de mindemellett pedig rendkívül szemnyitogatónak találtam. Mennyire intelligensek a csecsemők, és mennyivel többek, mint az evés-alvás körforgás?!

Hála Istennek, csak egy – két esetben találkoztam olyan anyukákkal, akik nevetségesnek tartották a babával való beszélgetést, mind terhesen, mind pedig a már megszületett kiscsecsemővel. Azonban talán többen vannak, akik azt az álláspontot képviselik, hogy amikor a kisbaba megszületett, legyen csak szépen az ágyában, tanulja meg “elfoglalni”, megnyugtatni magát, legyen picit önálló. Voltak olyanok, akik nekem is ezt mondták, és akkor sem értettem: miért kéne egy kisbabának “önállónak” lennie? Hogyan is kényeztetném el, ha megölelem és megvigasztalom mikor valami bántja?! Még egy felnőttnek is jól esik a vígasztalás, nemhogy egy gyereknek. 9 hónapig a mami 24 órás társaságát élvezte, és ahogy világra jön, már teljesen külön is akarják választani. 
Kedves szülők, a gyerekeink számára mi jelentjük az egész világot! Egy ölelés, mosoly, kedves szó jelenti nekik a mindent! A kísérletek is alátámasztják (sajnos), hogy egy mosoly vagy egy simogatás legalább annyira szükséges az életben maradáshoz, mint az élelem.

Ahogyan a gyermekünk növekszik ugyanennek az odafigyelésnek, gondoskodó szeretetnek nem szabad csökkennie. Szükség van a tartalmas együttlétekre minden egyes nap. Larán nagyon lehet látni, ha mondjuk vendég várás miatt egész nap a konyhában sürgök forgok. Hiába vagyunk egy helyiségben, és szólok hozzá közben, de neki ennél többre van szüksége. Oda kell ülni mellé, és játszani vele. A napunknak egy nagy részében csak rá figyelni, csak vele foglalkozni. Természetesen, igyekezve nem háttérbe szorítani kedves férjurunkat. Annyira kreatívak, humorosak, saját vicceket, megoldásokat tudnak kitalálni, hogy az ember nem is gondolná. Sokszor le sem fényképezem, vagy videózom milyen aranyos, hanem csak ülök, és élvezem a pillanatot. Nem akarok lemaradni róla azzal, hogy feloldom a képernyőzárat, megnyitom a kamerát, közben belenézek ebbe-abba és már le is maradtam a ismételhetetlen jelenetről.

Töltsünk el úgy időd a gyerekeinkkel, hogy odaszánjuk magunkat teljesen abban az időben! Nem telefont nyomkodunk, nem internetezünk, vagy berakunk egy mesét, hanem csak rá / rájuk koncentrálunk! A gyerekek mellett olyan dolgokat is észreveszünk, megmosolygunk, amik mellett máskor elmennénk.
A gyerekek nem a tökéletes szülők mellett (nem hiszem, hogy vannak tökéletes szülők), hanem az őszinte szeretet légkörében fejlődnek a legintenzívebben.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése