Itthoni móka

Az utóbbi időben nehezen jutottam gép elé, ezért nézzétek el nekem, hogy csak most írok. Ráadásul ma a nap is kisütött, a hőmérő higanyszála végre a nulla fölé kúszott, én mégis azt gondolom, hogy hiába érezzük egyre közelebbinek a szabadtéri programok lehetőségét, a ‘benti’ programötletekből sosem elég.

Hiszen az egyik legnagyobb fejtörést sokszor az okozza a szülőknek (legalábbis nekem néha mindenképp), hogy mi újat tudok mutatni a kislányoknak nap, mint nap.

Mielőtt igazán belemerülnék ebbe a témába, mindenképpen szeretném leszögezni, hogy nagyon fontosnak találom, hogy bármilyen idő is van, heti 2x legalább mozduljunk ki a lakásból. 0 fokig egy egyszerű séta is bőven belefér. Ha pedig nagyon röpködnek a mínuszok, akkor menjünk el egy játszóházba, bábszínházba, együnk egy finom fánkot valahol, vagy bármi, amivel kimozdulunk egy kicsit. Ezt legalább annyira fontosnak tartom a gyerekek szempontjából, mint a szülőkéből. Legalábbis nálunk, szoktam mondani a gyerekeknek, hogy: “most vigyétek el anyát sétálni, mert ki kell szellőztetni a fejemet.” A kimozdulás ránk is újítólag hat, habár néha vakmerőségnek bizonyul a gyerekekkel felnőtt emberek közé menni, mindenképp érdemes beiktatni. Korábban linkeltem egy oldalt (Minimatiné), ahonnak puskázhattok programozást illetően, de ilyen például a Müpa oldala is. Ezen oldalak programajánlói között, mindig vannak ingyenes programok!

A másik a játszóházazás, nálunk például van minden héten egy nap, amikor féláron lehet bemenni. Vagy írtam korábban a Zoo caféról (aki nem olvasta, az kattintson rá), ami szinte egy mini-állatkert és kávézó egyben. Lara odavolt érte! De el lehet menni, egyszerűen kávézni-tejszínhabozni egyet… Mi magunk döntjük el, hogy mihez van kedvünk, vagy melyik pénztárcabarát / vagy pénztárca fogyasztó megoldást választjuk. A lényeg, hogy gondoljunk magunkra is!

De most kanyarodjunk vissza, az eredeti témához! Néha megkérdezik tőlem, hogy miket szoktunk itthon csinálni, ezért erről fogok most írni Nektek.

Kezdjük a legáltalánosabbal: nálunk a legózás majdnem mindennapos elfoglaltság. Nem is kell magyaráznom, mennyi mindent fejleszt a gyerekek képességeit illetően, miközben a fantázia erdelyében közösen kalandozunk el, a kitalált történeteink által. 

A másik általánosnak mondható játék, a babázás, amiket Lara doktornő orvosi vizsgálatainak sora követ, aminek senki és semmi nem állhat ellene. A közös játékokat tarkítani szoktuk, vagy bunkerépítéssel, vagy kuckózással a Felhő sátorban.

Nagyon vicces kalandokat lehet kitalálni több, a lakáson végigvezetett  sálak összefűzéséből, hogyha mondjuk azt játszuk, hogy egy folyón kell keresztül mennünk, a sálak a farönkök, és nem szabad a vízbe esnünk. Ez rendkívül jól fejleszti az egyensúlyérzéket, ami összefüggésben áll a kommunikációs képességek fejlődésével is.

Rajzolunk, színezünk, gyurmázunk, festünk. A festést izgalmassá lehet tenni, ha nemcsak ecsettel, hanem az ujjunkkal, vagy kis szivacsokkal tesszük ezt. 

Ősszel levél lenyomatot készítettünk, karácsony előtt pedig a gyerekek készítették el a csomagolópapírok mintáit (erről olvashattok egy korábbi posztban). Ez utóbbit az év bármely születésnapján megtehetjük, nemcsak karácsonykor.

A könyvolvasás, nézegetés az egyik legkedvencebb programunk. Annyira sokszínű, klassz könyveket lehet kapni, hogy én legalább annyira szoktam élvezni a könyvvásárlást, mint a gyerekek.  Csupa csupa interaktív, szókincsnövelő könyv van, ami folyamatosan gondolkodásra készteti őket. Kicsit ehhez kapcsolódóak a kérdezz-felelk füzetek, amik gyakorlatilag tényleg egy feladatsorhoz hasonlítanak, és számtalan dolgot megtanítanak a kicsiknek. Különböző korosztályra vannak bontva, és már három éves kortól el is lehet kezdeni.

Hogy necsak az agyunkat dolgozzuk meg, egy kis testmozgás mindig napirenden van (nem mintha egyébként nem mozognának mindketten egyfolytában). Kicsit tornázunk, zenére táncolunk, puha különböző méretű labdákkal játszunk, bujócskázunk. Az ujjainkat gyöngyfűzéssel kötjük le, amiket kifejezetten az apró ujjacskák számára készítettek.

Sokszor, a legegyszerűbb dolgok kötik le a gyerekeket a legjobban: a múltkor kiszakadt egy zacskó rízs, ha már így jártam, akkor ráöntöttem az egészet egy nagy tálcára, beleraktam néhány apró játékot, kupakokat, és indulhatott is a játék! Órákig lekötötte a lányokat – engem pedig az utánuk való takarítás. Minek nekem ellenség? – merülhet fel a kérdés. Én sem nagyon értettem magamat, de ez, hogy a rízsben markolászhattak, és azt öntögethették, annyira különleges élmény volt nekik, hogy csak na! A kreatív dolgoknál maradva, tegnapelőtt például kis fakanalakat színeztünk ki filctollal, és ez volt a Fakanál család.

Hogy ne csak holmi “haszontalan” játékkal töltsük az időt (ugye senki nem hiszi azt, hogy ezt komolyan mondom! A közös játék az egyik leghasznosabb dolog, amit adhatunk a gyerekeinknek!) Láthattátok, hogy én bevonom a gyerekeket a sütés-főzésbe. Nem mindennap, de nagyon gyakran! Azontúl, hogy Larának a robotgép használata simán megy, már két és fél évesen meg tudta pucolni a répát, és a krumplit pucolóval! Ez amellett, hogy szórakoztató, számukra is egyre természetesebbé teszi a konyhába sürgést-forgást! Igazából nem titkolt szándékom, hogy néhány éven belül a reggelit végre az ágyba kaphassam.

A porszívózás, felmosás, tükörpucolás(nak nem éppen nevezhető mazsatolás) is sokszor közös program. Nyilván életkori sajátosság, hogy ezt még élvezik, valószínűleg nem lesz mindig így, de valahogy halványan reménykedem benne, hogy mire eljön ez az időszak, addigra megszeretik annyira a “rendet”, és lesz igényük a tisztaságra, hogy legalább valami halvány hajlandóságot mutatnak a házimunka elvégzésére.

Mint minden posztomban, ezúttal is a közös időtöltés fontosságára szerettem volna felhívni a figyelmet, és ötleteket adni ehhez. A szeretetteljes közeg, a játék, a közösen elvégzett házimunka(szerűség) az, amivel miközben közelebb kerülünk egymáshoz, jobban megismerjük egymás gondolatait, a dolgok iránti igényeisség magjait is el tudjuk helyezni a gyerekeinkben. Mielőtt azt gondolnátok, hogy biztosan a tengernyi időm miatt vannak ezek az ötleteim, tévedtek. Viszont, ami fontos, azt bármennyi dolgom is van, előtérbe helyezem.

Mindezek csak töredékei azoknak, amiket itthon szoktunk csinálni, de a variációk kidolgozása az szinte teljesen rajtunk, szülőkön múlik! Ebben szerettem volna inspirációt nyújtani Nektek, és ha van valami jó ötletetek, kérlek Ti is osszátok meg velem.

Hálaadás Szülő-módra!

Az elmúlt néhány napban, valahogy extrán nyűgösek voltunk. Nem szoktam használni a királyi többest (“jön a fogunk”, “most kezdünk felállni”…), de mivel ez rám is érvényes volt, ezért írom ezt. Amikor mindkét lány nyavalyog, valamilyen számomra (!) megmagyarázhatatlan oknál fogva, akkor nap közepére már én is nyűgös leszek. Biztosan ezzel egyedül vagyok, mindenki más szuperul tűri a nyafogást, és a félóránkénti sírást – mindenesetre én nem annyira kedvelem.

Az egész lakást játszótérré alakítottuk át (nem, mintha a gyerekek születése óta nem lenne az), aztán ha ez unalmas volt akkor kézműveskedtünk, ezután játszóra mentünk, útba ejtettük a boltot, ahol mindenki valami finomságot zsebelhetett be. A nyűgre ez sem volt elég, már vártam, hogy hazaérjünk, és mindkét gyereket ágyba dughassam, és megkezdődhessen a délutáni szunyókálás – számomra mámorítóan kellemes – órája. Be is készítettem magamnak egy finom kávét, fahéjas csigát, és egy lakberendezési magazint. Ennél kellemesebb kikapcsolódást nem is tudtam volna elképzelni magamnak. Lara ügyes kislány módjára egyből elaludt, Panka úgy döntött, inkább engem vidámít. Én az ‘alvás-kérdésben’ nagyon határozott vagyok, és hála Istennek a lányaink nagyon ügyes alvók minden szempontból. De ez most sehogy nem jött össze… Úgyhogy nyűgösség, nyűgösség hátán, és mindennek közepette rájöttem, hogy nyakunkon a hálaadás napja. Ezért elkezdtem fejben – két sírás között – összegyűjteni, hogy mi mindenért lehetünk hálásak szülőként, mennyi mindent tanultunk meg a gyerekek mellett.

Ezeket írtam ide össze Nektek - és magamnak is emlékeztetésképpen.

- Nagy pocakkal, terhesen megtanultunk kedvesen, (színlelt) mosollyal meghallgatni az összes “jótanácsot”, amit a város, utca embere mindenképp megakart osztani velünk, 13 másodperc ismerettség után.   

- Megtanultuk az első két hétben, hogy minimális alvással, és egy marék háztartási keksszel egész jól el lehet evickélni egy darabig.

- Ugyanebben az időszakban, agyafúrtan (inkább átlátszóan) hivatkozhattunk a friss anyaság állapotára – és délig pizsamában lehettünk.

- Türelemre voltunk kényszerítve (nem tanítva), a hasfájós időszak alatt. Emlékszem, egyik este könnyes szemmel ültem az ágy szélén, és azt kérdeztem Norbitól: “Mi van, ha mostmár örökké fennt marad, és soha nem alszik el?! Mi van, ha nem is lesz vége a hasfájásnak?” Hasfájással küszködő babák anyukájának üzenem: Elmúlik! Sőt, az összes foguk is kibújik egyszer.

- Megértettük, hogy a kádban fürdés, főúri / űrnői kiváltság. A zuhanyzás (lehetőleg 5 perc alatt) az igazán menő dolog.

- Képesek lettünk a fizikai határainkat kitolni, és az autóból való felcipekedés egyenlővé vált a Crossfit egyik versenyszámával.

- Megismerkedtünk azzal, hogy a pelenkázó táskánk kimeríthetetlen tartalú.

- Testközelből megtapasztalhattuk, hogy az a jó magyar szokást, miszerint ahogyan elindul az autó / vonat / busz egyből elővesszük a fasírtos szendvicset, és benyomjuk, az anyatejjel szívjuk magunkba. Legalábbis nálunk mindenképp. Teljesen mindegy mikor ettek, ahogy beülünk az autóba egyből enni kérnek.

- Rájöttünk, hogy tudunk egyszerre babakocsit ringatni, rántást kevergetni, és közben mondókát szavalni. Tökéletesen multifunkcionálisak vagyunk!

- Megtanultunk újra rácsodálkozni egy csigára, vagy igazából bármire, amit meglátunk az utcán. Ezáltal arra is kénytelen vagyunk, hogy megálljunk egy pillanatra (2 méterenként pontosabban), és körbenézzünk – túl a cipőnk orránál.

- Igaz, még a dacos korszakban járunk -  így csak reménykedem benne, hogy egyszer véget ér! Ez a korszak olyannak tűnik, mint egy feketelyuk, teljesen elnyel gyakorlatilag mindent, és mindenkit aki az útjába kerül, függetlenül nemtől, és képzettségtől. Így rá kellett döbbennünk, hogy képes egy 2 éves sarokba szorítani minket.

- Ezzel együtt, teljes regenerálódásra lettünk képesek 2-3 óra ‘én-idő’ alatt.

- Már az éjszaka közepén, csukott szemmel ki tudjuk kerülni a szertehagyott játékokat – holott a gyerekek születése előtt mindenben elbotlottunk.

- Jóval kreatívabbak vagyunk, mint amire bármikor is gondoltunk volna, eddigi életünk során.

- Újra felhőtlenül nevetünk, a legapróbb dolgokon is.

- Sokkal empatikusabbá váltunk, és ezáltal hatékonyabban, és könnyebben tudunk vígasztalni.

- Bármennyire is fárasztóak, mégis csodálatos, hogy vannak. Egészségesek, és elevenek, mert ez is bizonyítja, hogy jól érzik magukat a bőrükben, a családjukban, vagyis mellettünk! Ennél nagyobb visszacsatolásban, egyenlőre ne is reménykedjünk: elevenek = jól érzik magukat. Ha egész nap csöndben ülnének, akkor lenne valami nagy gond…

- Rátaláltunk a szeretet egy teljesen új dimenziójára, ami csak nekünk, szülőknek adatik meg. 

Még sok dolgot leírhatnék, de Lara épp a számba világít egy 200 wattos lámpával, hogy megnézze nem piros e a torkom… Úgyhogy azt hiszem, ennyi éppen elegendő ahhoz, hogy erőt merítsünk a nehezebb napokon: hálára minden egyes nap van okunk.

Foglalkozz velem!

Sohasem volt kérdés számomra, hogy sokat fogok beszélgetni a gyerekeinkkel. Azontúl, hogy szeretek beszélgetni, nagyon fontosnak tartom a szülő és gyermek közti kommunikációt, a két generáció közötti bizalmi kapcsolat kialakulásában. Véleményem szerint a kiskorban megalapozott őszinte, baráti, bizalmi viszony kihatással van a tinédzser korra és a növekvő gyermek egész életére.Természetesen a szülők életére is. Tehát amikor terhes voltam, már akkor is sokat beszélgettünk a férjemmel együtt, a babával. Főleg amikor már “válaszolt” is, egy egy jól irányzott bordán rúgással. Aztán, miután a kislányunk megszületett, ez egyre intenzívebbé vált. Mikor még úgy is tűnt, hogy “nem érti”, akkor is nagyon sokat beszélgettünk vele, szeretgettük, babusgattuk. 

Mint sok elsőgyerekes anyuka, én is több ‘Mit hogy kell csinálni’ könyvbe kezdtem bele. Persze nem kellett sok idő ahhoz, hogy rájöjjek ez a világ egyik legfeleslegesebb, leginkább stresszkeltő dolga. Egyfelől, sok esetben ezek a könyvek ellentmondanak egymásnak. Másfelőle pedig, azt gondolom minden normális anyuka JÓ anya akar lenni, ezeknek a könyveknek nagyrésze azonban, rendkívül magas vizsgakövetelményeket támasztanak, szinte azt érzékeltetve, hogy ez soha nem fog összejönni. Néhány hét után teljesen összekavarodtam, és úgy éreztem kezd elveszni az anyai ösztönöm. Nem Larát ismertem, hanem a “szabályokat”. Úgyhogy félredobtam mindent, és elkezdtem a szívem szerint cselekedni. Ennél jobb döntést nem is hozhattam volna!

Azóta nagyon megvizsgálom, hogy mit olvasok el, mit nem. Ha pedig már olvasok, akkor tudatosan szelektálok, ismerve a kislányunkat. Egy jó féléve elkezdtem egy könyvet, amiben amellett, hogy sok értéket felfedeztem, egy hihetetlenül kegyetlen és szomorú kísérletről is olvastam. Nem tudom, ti hallotattok-e már róla, ezért mindenképpen szerettem volna megosztani veletek. A kísérletet a XVIII. században végezték el ötven csecsemőn, II. Frigyes uralkodó kérésére, aki arra volt kíváncsi, hogyha a babák fizikailag megfelelően el vannak látva (kapnak rendesen enni, fürdetve vannak, tisztába vannak téve…), de nem szólnak hozzájuk, nem mosolyognak rájuk és nem szeretgetik őket gondozóik, akkor milyen nyelven fognak megszólalni. Sajnos nem került sor arra, hogy ez kiderüljön, ugyanis mind az ötven csecsemő meghalt. Később, az 1940-es években újra megismételték ezt a kísérletet, csak ebben az esetben nem a nyelvi tulajdonságok kialakulására voltak kíváncsiak, hanem arra, hogy elegendő-e a fizikai szükségek kielégítése. A feltételek ugyanezek voltak, és sajnos itt is néhány hónapon belül: először a sírás, mozgás, arcmimika épült le, és rövid időn belül mind meghaltak a csecsemők.

Teljesen elszomorított amikor erről olvastam, de mindemellett pedig rendkívül szemnyitogatónak találtam. Mennyire intelligensek a csecsemők, és mennyivel többek, mint az evés-alvás körforgás?!

Hála Istennek, csak egy – két esetben találkoztam olyan anyukákkal, akik nevetségesnek tartották a babával való beszélgetést, mind terhesen, mind pedig a már megszületett kiscsecsemővel. Azonban talán többen vannak, akik azt az álláspontot képviselik, hogy amikor a kisbaba megszületett, legyen csak szépen az ágyában, tanulja meg “elfoglalni”, megnyugtatni magát, legyen picit önálló. Voltak olyanok, akik nekem is ezt mondták, és akkor sem értettem: miért kéne egy kisbabának “önállónak” lennie? Hogyan is kényeztetném el, ha megölelem és megvigasztalom mikor valami bántja?! Még egy felnőttnek is jól esik a vígasztalás, nemhogy egy gyereknek. 9 hónapig a mami 24 órás társaságát élvezte, és ahogy világra jön, már teljesen külön is akarják választani. 

Kedves szülők, a gyerekeink számára mi jelentjük az egész világot! Egy ölelés, mosoly, kedves szó jelenti nekik a mindent! A kísérletek is alátámasztják (sajnos), hogy egy mosoly vagy egy simogatás legalább annyira szükséges az életben maradáshoz, mint az élelem.

Ahogyan a gyermekünk növekszik ugyanennek az odafigyelésnek, gondoskodó szeretetnek nem szabad csökkennie. Szükség van a tartalmas együttlétekre minden egyes nap. Larán nagyon lehet látni, ha mondjuk vendég várás miatt egész nap a konyhában sürgök forgok. Hiába vagyunk egy helyiségben, és szólok hozzá közben, de neki ennél többre van szüksége. Oda kell ülni mellé, és játszani vele. A napunknak egy nagy részében csak rá figyelni, csak vele foglalkozni. Természetesen, igyekezve nem háttérbe szorítani kedves férjurunkat. Annyira kreatívak, humorosak, saját vicceket, megoldásokat tudnak kitalálni, hogy az ember nem is gondolná. Sokszor le sem fényképezem, vagy videózom milyen aranyos, hanem csak ülök, és élvezem a pillanatot. Nem akarok lemaradni róla azzal, hogy feloldom a képernyőzárat, megnyitom a kamerát, közben belenézek ebbe-abba és már le is maradtam a ismételhetetlen jelenetről.

Töltsünk el úgy időd a gyerekeinkkel, hogy odaszánjuk magunkat teljesen abban az időben! Nem telefont nyomkodunk, nem internetezünk, vagy berakunk egy mesét, hanem csak rá / rájuk koncentrálunk! A gyerekek mellett olyan dolgokat is észreveszünk, megmosolygunk, amik mellett máskor elmennénk.

A gyerekek nem a tökéletes szülők mellett (nem hiszem, hogy vannak tökéletes szülők), hanem az őszinte szeretet légkörében fejlődnek a legintenzívebben.