Egy kis teadélután

Nagyon szeretek teázni! Ti, hogy vagytok ezzel? Amikor tehetem, kihasználom az alkalmat rá. Habár, amióta gyerekek vannak, ez nem mindig megy olyan zökkenőmentesen, mint ahogyan én azt eredetileg elképzelem.

Hol az egyiket kell leszedni a lakás valamelyik magaslatáról, hol a másik szájából kell kiturkálni valamelyik kinder figurát, vagy épp a szerencsétlenül járt Anna-baba lábát. Ez van, ehhez hozzá kell szoknunk, és még egy darabig így is lesz. Azonban van az a csodálatos napközbeni lopott idő, amit csendespihenőnek csúfolnak - mennyire utáltam én is, amikor gyerek voltam. Ez az idő,számomra teljes felüdülést jelent. Megmondom őszintén, van amikor hagyom, hogy ‘szaladjon a lakás’. Mivel a nagy halom elmosogatnivaló, és a több száz helyen összefoltozott szennyes is megvár – sőt, mi több RÁM vár – ezért van, hogy szépen elvonulok, a nappali egyik kis zugába, ahol ezek, a ‘rendmániás-Mami’ ingereimet stimuláló szörnyek nem látnak engem, és én sem látom őket.
Leülök, és teázom. (Húzósabb napokon kávézom)

A teázásnak hangulata van, minden évszakban remek, de szerintem az ősz egy tökéletesen ehhez passzoló időszak. Számomra teljesen ideális, amikor kint csípősen hideg az idő, de mondjuk még finoman süt a nap. Egy pokrócot csavarok magamköré (természetesen ezt úgy, hogy még véletlenül se tudjak felpattanni. Most hagyjon békén a kötelesség!), egy magazint teszek magam mellé, és jöhet egy csésze meleg tea. Hmmm érzitek a hangulatát? Hű, de szívesen tenném ezt most is! De helyette Panka megállás nélkül azt mondja, hogy: Anya!Anya!Anya!, pedig már rég aludnia kellene… Szerintem…

Persze, még lehet fokozni a dolgot azzal is, hogy mondjuk meggyújtunk néhány gyertyát, és bekapcsolunk néhány Jóbarátok, vagy Szívek szállodája epizódot. De neee, ne menjünk ennyire messzire. Maradjunk a realitás talaján. Ott tartottunk, hogy tea, pokróc, magazin. Ha épp uzsonnaidőben vagyunk, és halmoznánk az élvezeteket, akkor a meleg tea mellett, egy finom aprósütemény elég jól mutat.

Tudjátok, nagyon szeretünk Larával sütögetni, és amikor tudom, akkor be is vonom a főzőcskézésbe. Napok óta azt mondogatja, hogy ő akar lenni a ‘FőzősLyány’, én meg legyek a ‘FőzősAnya’. Mivel nem akarok semmi jónak az elrontója lenni, és nem mellesleg volt egy régóta kiszemelt receptem, ezért arra gondoltam csináljuk meg együtt.

Ez egy citromos-bazsalikomos teasütemény recept! Bezony, bezony. Furcsán hangzik, de én szeretem kipróbálni a különleges dolgokat, ízeket, ezért mindenképp belefogtunk. Nagyon egyszerű, és nagyon gyorsan elkészíthető – leszámítva a várakozási időt, amikor pihentetni kell a tésztát.

Jobban belegondolva, ez az idő tökéletesen alkalmas arra, hogy rendetrakjunk magunk után, és legalább 200-szor elmondjuk, hogy: “Igen, mindjárt elkészül a sütemény. Mindjárt ehetsz belőle. Nem, még nem most, mindjárt. Nem, még mindig nem, mindjárt.” Csak az én gyerekeim nem értik, hogy mit jelent az, hogy mindjárt??? Nyugtassatok meg! Mindegy, nem akarom borzolni a kedélyeket.

Elöljáróban annyit, hogy érdemes a bazsalikomot minél inkább összeaprítani, mert elég intenzív az íze. Ha egy öt centis levél lóg ki az egyik süteményből az nem egészen azt az ízorgiát jelentené, mint amit elvártunk volna. Az, hogy nem esztétikus azzal ne is foglalkozzunk, így gyerekekkel való sütögetés közben.

A másik dolog pedig, hogy én a fél adagot cukormázzal, a másikfelét cukormáz nélkül készítettem el. Férjuram szerint, a cukormáz már erőteljes túlzás volt, ami szinte elkábította az ízlelőbimbóit, egy jó fél órára. Nekünk Larával ízlett, de aki nem túl édesszájú, az nyugodtan elhagyhatja.

Akkor jöjjenek a szigorú számadatok:

12 dkg liszt (és egy kevés a nyújtáshoz-gyúráshoz, a gyereknek a földre dobáláshoz)

10 dkg hideg vaj

6 dkg porcukor

csipet só

2 evőkanál citromlé

4 gr friss bazsalikomlevél, apróra vágva (kb. egy evőkanálnyi)

a mázhoz: egy evőkanál porcukor és kevés citromlé elkeverve, úgy hogy sűrű maradjon, de csurgatni még lehessen

A robotgép Lara nagy kedvence: rezeg, keverni lehet vele, hangos. Néha az arcodba fújja a lisztet…Vagy inkább az én arcomba… Egy szóval: vicces. Akinek nincs robotgépe, az aprítógéppel is elkészítheti. Akinek egyik sincs, az a nyers erejére támaszkodjon.

Tehát, a lisztet és a felkockázott, hideg vajat összekeverjük, majd hozzáadjuk a többi hozzávalót, és addig nyúzzuk, amíg összeáll a tészta. Nem kell túlzásokba esni.

Ezután, kézzel átgyúrjuk, kétfelé osztjuk. A két kupacot 15 centiméteres rudakká sodorjuk – ez a hivatalos verzió, nálunk Anyukáknál az a fontos, hogy valami hasonlót kapjunk. A rudakat elkezdjük egyenlő részekre osztani: félbe, négybe, nyolcba vágjuk.

A tésztadarabokat golyókká gyúrjuk – ez nagyon jó móka, és ismerős mozdulat a gyurmázásból. 

Vajjal / sütőpapírral bélelt tepsibe rakjuk, egymástól 4-5 centi távolságra, és egy bögre aljával, kb kisujjnyi vastag körökké lapítjuk. Na, ez nálunk enyhén szólva nem lett az igazi… Jön a várakozási idő: 20 percre hűtőbe rakjuk, majd 175 fokra előmelegített sütőben kb 12-14 percig sütögetjük – addig amíg a szélei aranybarnák lesznek.

Ha van kedvünk cukormázazni, akkor annak most van az ideje, a még meleg sütikre csurgatjuk.

Az elkészült sütiket finom tea mellett fogyasztjuk, vagy amíg mi hátat fordítva elkészítjük a teánkat, a megmaradt morzsákban gyönyörködünk….

Próbáljátok ki együtt!

Szép hétvégét Nektek!

Home office

Sosem győztem hangsúlyozni, hogy milyen fontosnak tartom, hogy ha lehet, akkor az első három évet töltsük együtt a kisbabánkkal. Nyilvánvalóan itt nem arról van szó, amikor az édesanyának muszáj visszamennie dolgozni, a megélhetés miatt. Inkább arra gondolok, amikor az édesanyák a gyerek megszületése után pár hónappal rájönnek, hogy ez mégsem az “igazi”.

Fárasztó, monoton, és nem tudnak úgy kiteljesedni, ahogyan ők azt megszokták a munka világában. Hiszen, egy munkahelyen sokszor rövid időn belül, vagy akár naponta, hetente megkapjuk a visszacsatolást, hogy milyen jól is végezzük a munkánkat. A kedves vállveregetés mellett, pedig jönnek a túlórapénzek, prémiumok, előléptetések.

Nem lehet, azt a szülői hozzáállást azonosítani a fentebb említettel, aki könnyek között, a megélhetésért megy vissza dolgozni, sem azokkal, akik odaadnak az életükből éveket a gyerekeiknek azért, mert tudják, hogy most otthon van rájuk a legnagyobb szükség. Rájuk, és nem a bébiszitterekre, pótmamákra.

Itt, a koszos pelushalmazok, és a féligmegrágott kiflivégek között (te jó ég, most mit hihet az olvasó, hogyan élünk?!) jól esne a dícséret, de általában senki nem látja, hogy mennyi munkánk is van egy nap. Egy gyerek nevelése hosszútávú befektetés. A munkánk dícséretének szele, legkorábban ovi ideje alatt símogathat meg minket – vagy éppen csaphat jól arcul (bár higyjétek el, nem ez utóbbira készülök). Talán sokkal inkább, 15-20 év távlatából látszik, hogy munkánk milyen gyümölcsöt villantott.

Nem célom ledegradálni, és összehasonlítgatni az ‘anyaság munkáját’, de azt gondolom, mégis más az, aki 0-24-es anyaként van a gyereke mellett, és az aki pusztán az önmegvalósítás hiánya, és az unalom stabil jelenléte miatt hagyja ott gyermekét, és megy vissza dolgozni. Persze, itt most lehet kötekedni, hogy 4-5 órát kibír a gyerek az anyja nélkül… Én azért elég ritkának tartom az olyan munkahelyeket, ahol az anyuka mondhatja meg, hogy egy héten hányszor, és mennyit megy be. A rugalmas munkamorál mögé van elrejtve valójában a “rabszolgaság”, hiszen, ha nem akarsz túlórázni, vagy hétvégézni, akkor már rugalmatlan vagy, és őskövület.

Rengeteg szakember mondja, hogy az első három év a legmeghatározóbb, a gyermek életében – minden területen, minden szinten. Én is beszélgettem jó néhány óvodapedagóssal, akik mind egymástól függetlenül, mégis egybehangzóan azt mondták, hogy nem igaz, hogy a gyermeknek szüksége van az óvoda, bölcsöde nyújtotta társaságra, új arcokra. Nem igaz, hogy unalmas nekik otthon, a szüleikkel lenni. Egy gyermek, körülbelül 4-5 éves körában kezd el úgy játszani a többiekkel, hogy valóban velük játszik, nem pedig csupán mellettük. Egy pedagógus nem tudja (hiszen nem képes rá), ugyanazt a szeretetet, figyelmet, melegséget megadni, amire az első 3 évben a gyermekünk vágyik.

A bölcsödét, óvodát eröltető szemlélet, inkább a mostani felpörgött, megfelelési kényszertől űzött világunk eredménye. “Te otthon vagy? Unalmas vagy!” “Te jó pozícióban, sok pénzért dolgozol? Menő vagy!” Semmi több, mint más (sokszor idegen) emberek véleménye. És itt most újra és újra hangsúlyozom, hogy nem arról van szó, akinek vissza KELL mennie dolgozni!!!

Tudom, vannak még rajtam kívül, olyan elvetemült édesanyák, akik egyszerűen fontosnak tartják, sőt szeretnek otthon lenni a gyerekekkel.

Lassan, három teljes éve vagyok itthon Larával (és az egy éve megérkezett Pankával). Mindig is szerettem a mozgalmas életet, a jövés-menést, de mindezek mellett nagyon szerettem egy kényelmes fotelbe kucorogni, egy meleg gyümölcsteával, és egy klassz lakberendezési újsággal a kezemben. Amikor a televíziós munkát a gyerekszobára cseréltem, tudtam, hogy itthon van rám most szükség – és tudjátok mit? Nekem is arra van szükségem, hogy itthon legyek! Mivel aktív, társaságot szerető ember voltam mindig is, ne gondoljátok, hogy nem cikázott át a fejemben nekem is, hogy “mi hasznom itthon? A tehetségemet, miért nem fektetem be, kamatoztatom még inkább abban a szakmában, amit eddig annyira szerettem?!” Persze ezek a gondolatok rendre a hisztisebb napok, és kialvatlan éjszakák után támadtak nem is hátba, sokkal inkább mellbe. Pont a szívem közepébe. De ha jól átgondoljuk ez nem szól többről, mint: ÉN,ÉN,ÉN…Még véletlenül sincs benne Mi. Pedig már MI vagyunk.

Tudjátok, szerintem az anyaságban az is csodás, hogy 2-3 óra alatt tökéletesen lehet regenerálódni. Ha már az orrodon jön ki a füst, mert épp házisárkánnyá mutálódsz, akkor érdemes kimenni levegőzni, vagy erre a kis időre a nagyszülőket áthívni, és lelépni. Bőven elég 2-3 óra, és úgy jön haza az ember, mintha kicserélték volna. Nem az a baj, ha elfáradunk. Nem kell szégyellni, hogy fáradtak, esetleg ingerlékenyebbek vagyunk. Nincs azzal gond, hogy emberek vagyunk! Ettől nem vagyunk rosszabb anyukák. Ez csak annyit jelent, hogy mindig ott vagyunk! És ez nem jelent mást, minthogy tele vagyunk szeretettel.

Azt hiszem, ugyanez a szeretet regenerál minket ilyen gyorsan.

Mikor ez megtörténik, akkor végre minden onnan folytatódik, ahol eredetileg, abbamaradt. Amikor tudjuk, hogy valójában miért is vagyunk otthon. ÉRTÜK. Se több, se kevesbb miatt.

Mivel szeretek tevékenykedni, ezért a gyerekek dolgai mellett (erre is hamarosan kitérek) saját lehetőségeket is elkezdtem keresni. Ilyen volt a blog is, ami alapvetően nem jelent bevételi forrást, viszont sok más lehetőséget nyitott meg. És emellett még más, és más ötletelés, kreatív projektek része lehettem, és remélhetőleg lehetek még a jövőben is.

A hasonló aktívabb, alkotásvágytól nem nyugvó, de mégis otthon lévő anyukákat buzdítok, hogy ha van kedvük, akkor fogjanak bele valamibe. Több olyan márka, és vállalkozás született olyan, HOME office-os anyukáktól, mint mi. És, ha nem is ilyen jellegű dologhoz van kedvetek, akkor annyi minden másban jók vagyunk - a mackónadrág, és az összegubancolódott hajon túl. Csomó mindent tehetünk az otthonunk szépítgetéséért, a saját intellektuális fejlődésünkért. Csináljunk olyat, amitől még teljesebbnek érezhetjük magunkat, úgy, hogy közben nem hagyjuk magunkra gyerekeinket.

A Home Office-nak talán az az egy hátrány, hogy ritkán kell emiatt kimozdulnunk, ergo hol marad a csodás sminkünk? A divatos outfitünk? A csilivili lokniaink? Bevallom őszintén ezt itthon én sem annyira erőltetem. De nőként hiányzik néha. Hogyis ne hiányozna?!

Itt kanyarodnék rá a következő témára: Mozduljunk ki!

Amikor fentebb említettem a “gyerekek dolgait”, és az ebbeni aktivitást, akkor pontosan erre gondoltam! Borzasztóan meguntam a nyáron az összes környékbeli játszóteret. Úgyhogy minimum tavaszig látni sem akarom egyiket sem, ami a szomszédságunkban van. Ha nektek is rémálmaitok vannak a játszoterektől, akkor egyfelől kereshetünk teljesen más játszótereket, vagy menjünk el olyan helyekre, amiket kifejezettem mi élvezünk. És itt most nem egy VIP mozira, vagy egy szimfónikus koncertre gondolok – nem értem miért pont ez a kettő jutott eszembe.

Az a jó, hogy gyerekekkel bárhova megyünk, tudunk nekik újat mutatni, és pluszba még mi is kicsit kidekorálhatjuk magunkat. Például az egyik nap, amikor viszonylag szép idő volt, elmentünk bkk hajóval a római partra (ami ha jól tudom ingyenes kismama bérlettel). Ott ittunk egy jó kávét, megkajáltak a gyerekek, beszélgettünk, és utána visszahajóztunk. Nagyon jól éreztük mindannyian magunkat. Én is! (muhaha) De sétálhatunk, virágot szedhetünk (amíg van) a Tabánban is mondjuk. Rengeteg gyerekbarát hely van, ahol ihatunk egy kávét, ehetünk egy szendvicset anélkül, hogy a gyerek szétbontaná az egész helyet, mert van neki egy sarok, amit eleve erre terveztek. Sőt, korábban írtam már olyan kávézóról, ahol sütizés közben egy cicát, vagy éppen egy kaméleont is az öledbe vehetsz. Szerettél a Duna parton sétálni? Nem is kell ennél több a gyereknek! Szerettél a városban korzózni? Ott lehet a legjobban galambokat kergetni! És finom, meleg (1000 forintos…) kürtőskalácsot majszolni. Ha messzebbre megyünk, nálunk mindig van aszfaltkréta. Ez a legveszedelmesebb, türelmetlenségből fakadó hisztiket tudja úgy átváltoztatni, hogy a gyerekekből édes kis báránykák válnak. Nem kell lemondanunk arról, amit eddig szerettünk csinálni. Legfeljebb picit átgyúrni.

Nem megyünk el mindennap otthonról, hiszen fontos a rendszeresség – mint minden jó munkahelyen. Emellett szeretem az otthon nyugalmát, és mindig is tudtam, hogy a gyerekeimnek a kalandok mellet, ezt az érzést is szeretném átadni.

Home Office-os anyukák, higyjétek a legjobban döntöttünk akkor, amikor elvállaltuk ezt a munkát, és az önmagunk megvalósítását, a számunkra legfontosabbak épülésére, szórakoztatására kamatoztatjuk.

Amikor nehéz napok vannak, csak egy dologra szoktam gondolni: “Nem miattuk vagyok itthon, hanem ÉRTÜK!” Ez kicsit máshogy hangzik…