Őszintén be kell vallanom, hogy még nem voltak gyerekeink, határozottan azon az állásponton voltam, hogy ha egy gyerek hisztizik, az biztosan a szülő mulasztása.
Miért nem fegyelmezi? Biztosan elkényezteti, vagy éppenhogy nem figyel rá. Nincs hiszti, sem akarat korszak, csak akkor, ha valaki elrontott valamit…
Hááát most ezekre a gondolatokra visszaemlékezve szörnyen érzem magamat!
Pont a saját gyerekem rácáfol erre a fentebb leírt álláspontra! Larával mindig is rengeteget foglalkoztam, időt és energiát nem spórolva. Gyakorlatilag 3 hónapos kora óta mindennap olvasok neki könyvet (vagy legalábbis megnézegetjük, beszélgetek róla neki). Nem rég kezdhetett el mesét nézni, és azt is csak megszabott ideig, úgy, hogy közben ha valami kérdése van, akkor megbeszéljük a látottakat. Szóval elhanyagolva, egyáltalán nem volt sosem. Elkényeztetve sem, hiszen mindig rászóltunk, amikor olyat csinált, amit nem szabad. Azonban fölöslegesen nem szekáltuk.
Lara elérte a kétéves kort, egyáltalán nem mondanám engedetlennek, sem "rossznak". Viszont határozottan van akarata! Az hagyján, hogy oda van a ruhákért, és ezért mindennap szoknyát kell ráadni … Ezt azzal magyarázza, hogyha bármikor napközben ‘táncizni’ szeretne, azt csak szoknyában lehet. És nem érti, én miért nem értem, hogy a ‘táncizáshoz’ bármikor megjöhet a kedve... Rendben, ezen általában egy jót mosolygok. Végülis azzal senkinek nem árt, ha szoknyában van. Ráadásul nem hiszek abban, hogy el kéne folytani a gyerekekben minden egyes ötletet. Szeretem, ha vannak önálló ötletei, gondolatai. Ez kreatív, és rendkívül életvidám dolog! Ráadásul azt szeretném, ha partnerként, barátként is tekintene rám, nem csak úgy, mint az anyjára.
Muszáj egy picit a hiszti mögé látni, és megérteni amennyire lehet… Ez nehéz dolog, mert egy torka szakadtából sikító gyerek kétvállra fekteti a meglepett szülőt. Ez annyira leblokkolja a drága szülőt, hogy hiába van valakinek 8 diplomája, nyelvvizsgája, hiába ügyvezető igazgató. Egy kétéves simán ki tudja zökkenteni, a legnagyobb entellektüelt is.
Nem elég, hogy tehetetlennek érzi magát a gyerek viselkedése miatt. RÁADÁSUL legalább ezer szempár figyeli, és mindenki a lehető legelítélőbben csóválja a fejét: Kellett ennek gyerek? Ráadásul kettő?? Ez még nagyobb terhet ró a már így is tehetetlennek tűnő szülő vállaira.
Ez, esetünkben sem volt máshogy… A héten a szokásos nagybevásárláson volt a sor. Ez önmagában is hatalmas kihívás, mert valakinek mindig van valami gondja –éhség, fáradtság, unalom … Meg is értem, de egyszerűen bevásárolni muszáj.
Vannak szupermarketek, ahol azok a kis cuki, mini bevásárolókocsik is vannak, és a gyerekek a szüleik mellett tolhatják, mintha ők is nagyok lennének.
Most úgy alakult, hogy Lara nem tudott a nagy bevásárlókocsi ülésébe beülni, ezért gondoltuk, hogy milyen jó ötlet, ha használja a kis bevásárlókocsit. Egészen ügyesen battyogott mellettünk egész idő alatt. Raktunk az ő kocsijába is egy két dolgot, ami nagyon büszkévé tette. Amikor a kasszához értünk, ő is szépen kipakolt a kocsiból. Ezelőtt a mutatvány előtt, már próbáltam a tudtára hozni, hogy lassan vissza kell vinni a kocsit a helyére, a bejárathoz. (…) El is érkezett a pillanat: kocsi a helyén, gyerek a földön fetrengve üvölt. Jááj, de nem szeretem ezt a szitut. Az emberek kíváncsi tekintete meredt ránk. Most vajon, mi fog történni?? Ez számomra is kérdés volt.
Korábban már végig zongoráztunk minden lehetőséget, amit még szüleink, nagyszüleink tanácsoltak: határozottan rászólni, fakanállal fenyegetőzni, nem észrevenni… Volt még egy a tarsolyomban, méghozzá az ölelés! Emellett nyugodtan higadtan mondani neki, hogy mi történik. Nálunk ez utóbbi válik be a leginkább – azt hiszem. Körülbelül fél perc mire hat. Legalábbis itthon…
Úgyhogy nagy önbizalommal nekigyűrkőztem, és bevetettem az otthon melegében már olyan jól bevált praktikát: magamhoz öleltem, és elkezdtem neki mondani, hogy “itt kell most hagyni a bevásárlókocsit, hogy legközelebb ha jövünk, akkor újra tudjad tologatni. Mert ha nem hagyjuk itt, akkor sajnos nem fogod tudni máskor használni.” Erre a gyönyörű beszédre mondták azt régen a szüleink, hogy falra hányt borsó. Teljesen mindegy volt mit mondok, ő csak torka szakadtából ordított, szertorna mutatványokat hajott végre a karomban, miközben visszasétáltam vele a kasszához. Túlzás nélkül minden idősebb hölgy fejcsóválva nézte tankönyvbe illő alakításunkat, én meg égtem. De nagyon.
Már alig vártam, hogy az autóhoz érjünk, és végre elbújhassak minden kedves élelmiszervásárló elől. Mindenki beszállt, motor beindít, Lara alszik.
Egész úton azon gondolkoztam, vajon mit rontottam el? Végül arra jutottam, hogy semmit. Egyszerűen fáradt volt, és azt ami tartotta benne a lelket, hogy ne essen össze vásárlás közben, elvettem tőle. Azzal, hogy elkezdtem volna vele kiabálni, vagy ehhez hasonló, nem ért volna el többet, csak inkább olaj lett volna a tűzre. Ő még csalódottabban ordított volna, én még idegesebb lettem volna, aztán pedig a bűntudat mardosott volna, miközben látom ahogyan fáradtan összerogy az autósülésben.
Nagy kihívás ilyenkor higgadtan gndolkozni, cselekedni. Nekem sem megy mindig, pedig nagyon igyekszem. Egyszer azt olvastam, hogy a nevelésben az igazságosságnak, és a szeretetnek kell kéz a kézben járnia. Mert ebben az esetben nem lesz az ember túl szigorú, de túl engedékeny sem. Nagyon szeretem ezt a gondolatot, és próbálok ezen az útvonalon menetelni, mert ez teszi lehetővé, hogy szívvel és ne (csak) fejjel neveljünk.
